Egy ember jött akkor a véresre beszennyezett földön,
riadt, szomorú szemekkel
és nem értette, hogy mi történik.
Kalászt keresett a mezőn és búzavirágot:
döglött lovat talált, véres roncscafatot
és gránáttölcsért.
Öt sebéből gyöngyözött a vér,
megállt a tankok, ágyúk, gépfegyverek között és így szólt:
– Békesség az embernek a földön és jóakarat.
Nem hallották meg a szavát.
Nem látták meg a vért,
ami öt sebéből hullott:
valamennyien véresek voltak.
A véres földön megcsúszott a lába
és belezuhant egy gránátgödörbe.
Körös-körül visított, búgott, csattant, üvöltött
a megbomlott világrend
és gyilkos tűzcsóvákkal káromolta
a szomorú eget.
Mozdulni sem tudott: valami fájt.
Tankok jöttek és rázuhantak.
Ágyúk jöttek és rázuhantak.
Haldoklók hörögve rázuhantak,
káromkodó sebesültek zuhantak
és betemették az embert.
Tankok fölé és ágyúk fölé,
halottak és sebesültek fölé
a gyűlölet feltűzte
diadalmas vérszínű lobogóját.
Kerekek és ágyúcsövek és csavarok
zeg-zugai közt messze fent
megcsillant az ég kékjéből egy picike darab.
Azt nézte.
Szomorú mosoly vonaglott át az arcán,
szomorú és fáradt mosoly.
Csendesen mondta:
– Bizony, most már igazán meg fogok halni.
Aztán lehunyta a szemét.
Zsidóember volt. Krisztusnak hívták.
Wass Albert