Ez egy tipikusan dogmatikus megközelítés. Ha igaz lenne amit írsz, akkor lényegében értelmetlen lenne tudományos kutatással is foglalkozni, hiszen egyes területeken jelenlegi tudásunk szerint felfoghatatlan területekre, a mesék és a fantáziák világába is eljuthatunk. A 19. sz. embere számára például ilyen mese volt az elektromosság, világító üveggömb vagy a beszélő doboz.

A középkori vallásos világkép szerint például kóros elmeállapotúnak minősítették a legtöbb reneszánsz kori tudóst, a művészeteket bűnösnek tartották (bár a legjobbakat saját céljaira felhasználta). Az egyház a földrajzi felfedezőket kigúnyolta, próbálkozásaikat értelmetlennek vagy lehetetlennek nevezte. Mindeközben ott voltak a Vatikán szigorúan őrzött levéltárában az ókori iratok, amelyek bizonyították hogy vannak más kontinensek és nem is lehetetlen elérni őket vagy hogy nem is olyan értelmetlen és hiábavaló tudományokkal foglalkozni.

Az emberi elme fogékonysága az irracionalitásra az az alapvető képesség, hogy képes legyen továbbfejleszteni a tudását. Mindez pedig még  fontosabb társadalmi szinten. Az újszerű próbálkozások persze veszélyesek is lehetnek, ugyanúgy jelen van tehát félelem és a visszahúzó erő is, mind egyéni mind közösségi szinten.

A két előbbi ego vetületi sík között sok átmeneti is jelen van és válhat dominánssá különböző történelmi korszakokban. Egyik ilyen például a jelenkori evolúciós leegyszerűsítő tudományos elv, vagyis új eredményeket elérni nem lehetetlen, de ez előttünk kizárt hogy bárkinek sikerült volna, mert mi és csakis mi vagyunk az evolúció és a társadalmi fejlődés  csúcsa. Mindenki az előttünk élt, az csakis nálunk fejletlenebb lehet. Holott ez egyáltalán nem biztos.