Itt még milyen aranyos volt! :O Pár napja nem vagyunk túl jóban, persze én ezt csak mérsékelten vagyok képes kinyilvánítani felé :).

Múlt hét pénteken reggel 7 óra felé édsanyám gondolt egy merészet és kereszthuzatot csinált a lakásban, minek következtében szabaddá vált az út a teraszról az utcára az én drágalátom Zebum előtt. Anya csak egy percre lépett be a fürdőszobába, máris megvolt a baj, Zebuka kisurrant :(( Arra keltem, h. anya kiabál, h. "Zebu, Zebu, gyere vissza!". Azonnal felkaptam vmi ruhát, Gábort és öcsémet két felé küldtem, én meg a résnyire nyitott ajtóban vártam a szökősöm visszatértét.

Máskor is volt már hasonló szituáció, de akkor max fél óra múlva hazajött a kutya.

Egész délelőtt ami ideget megettem, nem kívánom senkinek. Biciklit ritkán használok, hát akkor egy órán keresztül csak tekertem, kerestem a hűtlen dögömet.

Lelki szemeim előt már láttam elütve, vérbe fagyva az útszélén és olyan tehetetlennek éreztem magam; szörnyű volt...

Fél egy felé szólt az ikerház-szomszédunk, h. az unokahúga hívta azzal, h. szte Zebu van az udvarukon. Ők a mi házunktól kb. 1 km-re laknak. Azonnal kocsiba vágódtunk öcsémmel és mit ad a Jóisten?! a -már zárt- kapun belül ott szaglászik önmagával teljesen megelégedve az én drága Zebukám! Volt nagy öröm, persze tesóm jól leüvöltötte a fejét, de tudta is, h. rosszat csinált, úgy lapított a kocsiban a lábamra hajtva a fejét.

No igen, nekem ő volt az elveszett kutyám, ő meg jól érezte magát nagy kiruccanásán.

Tuti, h. megismerte a csajszit, akikhez bement, annyira kicsi az esélye, h. épp oda tért volna be!

Nagyon boldog vagyok, h. meglett, magától nem hiszem, h. hazatalált volna...