Nálunk is az a helyzet, hogy a párom bátrabban viselkedik Mazsival, ezt érzi is a mókus és őt nem kapja meg, de én félénkebb vagyok és az én kezembe, lábamba néha belekap kicsit. Azért vagyok félénk, mert régebben írtam itt egy eseményről, ami velünk történt, megtámadta az arcomat, amikor tapsoltam egyet és olyan félelmetes volt az egész, hogy nehéz ezt az agyamból kitörölni és tulajdonképpen kicsit mindig félek, hogy ez újra bekövetkezhet, ugyanakkor nem hiszem, mert sokszor egyedül vagyok vele órákig, amikor kint van és nem bánt, mászkál, pihen rajtam, mozgolódok a szobában körülötte, úgyhogy nincs gond.

 Én próbálkozom a simivel, néha hagyta is magát a kis picúr, de a párom hosszabb ideig tudja simogatni. Én nagyon kitartó és türelmes vagyok, egyszer úgyis sikerül. Nem akarom erőltetni, rábízom a döntést, hogy mikor és mennyit enged meg nekem. Én nem törekszem ilyesmire, hogy marokra foghassam, nekem bőven elég látni, hogy boldog örökmozgó van körülöttem és szaladgál össze-vissza a szobában. Sokszor fél óráig is képes vagyok csak nézni, ahogy tevékenykedik, játszik, mindig mutat vmi újat, mindig megmosolyogtat, olyan aranyos:-)

Én nem tudom, milyen állatokat használnak az egészségügyben terápiás célokra, de hogy a mókus tökéletes lenne, az is biztos!