No, újra a fedélzeten.

Skizz, a 10:29-es írásodra reagálnék:

Hogy tisztább legyen a kép, felboncolnám ezt az udvariasságot.
Egyrészt minden egyén viszonyul valahogy a kölülötte lévő emberekhez - értem ezalatt azt, hogy véleménye van róluk, érez valamit irántuk. Másrészt létezik egy szabálygyűjtemény (illemtan), amely az emberi kapcsolatokat igyekszik szabályozni. Egy ember udvariassága abból áll, hogy a szabályokból összeállít egy, a saját mentalitásához szabott portfóliót, és ezeket a szabályokat igyekszik betartani.
Ebből gondolom, hogy ab ovo udvariasság nem létezik: az ember a többiekkel való viszonyát folyamatosan alakítja ki, nem kevés tanulással, és ugyanúgy meg kell tanulnia az összes szabályt is, mert azok jó része nem természetes. (Azután persze szelektál, hisz épp attól lesz egyéni az udvariasság, hogy milyen szituációkban milyen szabályokat tart be az ember.)
Tehát e két tényező (gondolkodásbeli, érzelmi attitüd illetve szabályok ismerete, rugalmas betartása) viszonya határozza meg, hogy jól, vagy rosszul értelmezett udvariassággal állunk szemben.
Az, hogy a formák ismételgetése jelenti a kispolgáriságot, az számomra értelmezhetetlen, hiszen mindenki formákat ismételget. Egy nőt előreengedni az ajtóban egyféleképpen lehet, és ha ez a szabály magas prioritással szerepel a gyüjteményemben, akkor mindig ugyanazt a formát ismételgetve fogom előreengedni őket. De ettől nem fogom magam kispolgárnak érezni.

Ami miatt ilyen kitartóan rágom ezt a csontot: korábban volt egy olyan konszenzus, hogy a szabályok kritikával történő elfogadása/megkerülése/elutasítása különbözteti meg a nemkispolgárt a kispolgártól, aki el sem gondolkodik a szabályokról. A fentebb írtak viszont részben megkérdőjelezik ezt, hiszen az elgondolkodás nincs hatással az udvariassági szabályok elfogadására: ha kedves akarsz lenni valakihez, ha éreztetni akarod mással a tiszteletedet, akkor a meglévő formák közül leszel kénytelen választani. (Most nem közeli ismerősökről beszélek, mert ott nyílván több a lehetőséged.)

Végül ismét egy példa: még 1990 decemberében sürgősen keresztül kellett nyomnom egy kölcsönkérelmet az OTP-n. Sok múlott rajta, ugyanis 1991 januárjától az általunk kiszemelt házhoz már nem járt szocpol. A hivatalos ügymenet szerint nem volt rá esélyem.
Úgy indítottam, hogy első nap vittem az ügyintéző hölgynek egy szál rózsát. Ezek után a határidő előtt egy nappal (két hét helyett négy nap alatt) összeállt a hitelkérvény, és még sikerült időben benyújtanom.
Ez a húzás ásvánnyal, könyvvel nem működött volna. A vágott virágokkal kapcsolatos véleményemet ismered.
Kérdésem: ki volt itt kispolgár?
Én nem tartottam annak magam: nagy volt a tét, és ez az - általam nem elfogadott - udvariassági gesztus volt az egyedüli esélyem.
De a hölgyet sem tartottam annak: ügyintézőként ritkán találkozik kedvességgel, és a virágot - a tradíciók alapján - joggal vélhette a kedvesség jelének.