"Gyilkolni és meghalni a nemzetért

 

Etnikai és nyelvi kisebbségek Európában. Gazdaság és tapasztalatok címmel rendezett nemzetközi konferenciát a Károlyi József Alapítvány, a Budapesti Francia Intézet és a strasbourgi Forum Carolus. Ott voltunk az előadásokon.

 

2011. március. 12. szombat | Szerző: Tihanyi Tamás

 

 

A fehérvárcsurgói Károlyi-kastély ma már  európai kulturális találkozóközpont is: csütörtökön és pénteken adott otthont az etnikai és nyelvi kisebbségek  helyzetét  tárgyaló  tanácskozásnak. Az esemény rangját jelezte, hogy annak fővédnökségét Thorbjorn Jagland, az Európa Tanács főtitkára vállalta el, a vitát  pedig Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, M. René Roudaut, Franciaország magyarországi nagykövete és Henri de Grossouvre, a Forum Carolus elnevezésű európai ügyekkel foglalkozó francia intézet általános megbízottja nyitotta meg.    Az első  előadást Kántor Zoltán szociológus, politológus, a Magyar  Külügyi Intézet tudományos munkatársa, a Pázmány Péter  Katolikus Egyetem politológia tanszékének felelős oktatója tartotta.

- A nemzet értékké vált - szögezte le mindjárt elöljáróban Kántor Zoltán. Majd kifejezte örömét annak megtapasztalása miatt, hogy egyre többen fogadják el azt a törekvést, amely szerint újra kell gondolni a nemzeti kérdéseket. Szemléletváltást javasolt azért is, mert szerinte a kisebbségekkel kapcsolatos mai gondolkodásmód zsákutcába vezet, a tudomány mindig a politika mögött jár, amikor megoldást próbál találni a felmerülő problémákra. 

Visszatekintve azt mondta, háromszáz éve a nemzet fogalma még ismeretlen volt, ám ma már mindenki egy nemzet tagjának tekinti magát, maga az állam is nemzetként tekint a lakosságra.  A nacionalizmus a 18-19. században alakult ki a társadalmi változások hatására, a nemzetállamok vége  pedig csak hasonló társadalmi átalakulások nyomán következhet be.  Nagyon sok ember nem csak gyilkolni,  meghalni is képes nemzetéért, mondta. Így  a nemzethez tartozás érték, de a kirekesztés eszköze is. 
Kántor Zoltán előadásában a nemzet fogalmának meghatározásával is foglalkozott.  Ehhez objektív és szubjektív elemeket is figyelembe kell venni a tudományos megközelítésnél,  mondta, majd hozzátette: sok törekvés inkább csak ködössé tette a gondolkodást, s nem segített a megértésben. Visszatért egy korábbi felvetéséhez, amely szerint a legfőbb probléma, hogy nem tudományos,  hanem politikai alapon gondolkodnak a legtöbben a nemzet fogalmáról.  Nincs megegyezés abban sem, hogy az állam figyelembe vegye-e a nemzeti  különbözőségeket. Gyakori ötlet, hogy a kisebbség olvadjon a többségbe, s akkor megszűnik a gond. E mellé sok érvet fel lehet sorakoztatni, azaz legitimálni lehet ezt a fajta hódítást.

Egy kisebbség megkülönböztetheti magát kulturális és nyelvi szempontból, s ehhez kapcsolódik  a már említett szubjektív elem, az érzés.  Külön meghatározást igényel  egy  kisebbség viszonya az anyaországi többséghez: ennek szükségességét  nekünk, magyaroknak aligha kell sokat magyarázni.   És ekkor mondta ki Kántor Zoltán talán  a legfontosabbat: általánosan elfogadott norma Európában ma még ezzel kapcsolatban nem létezik. Nem maga a definíció  a fontos, hanem az, hogy ki definiál. Kinek van joga kategorizálni? Mondott példákat is arra, milyen zavarok vannak  a nemzeti kisebbségek meghatározásánál: ma hazánkban  az államnak nem elismert kisebbsége a zsidó, az orosz és a bunyevác.   Végül kihangsúlyozta, nem a politika, hanem a társadalomtudomány szempontjából kell választ keresni a kérdésekre."

 

• Én csak azt nem értem, ha ennyire képben vagyunk a tekintélyes szervezők és résztvevők előtt, akkor vajon miért nem hallgatták meg a konferencia alatt Kaposvárról Gokieli Szvetlana asszonyt, Szentendréről Szegő András urat, valamint Bajáról szerénységemet. Úgy vélem, lett volna mindannyiunknak mondanivalónk, de hadd ne szóljak mások nevében, nekem, mindenképpen akadt volna bőven.

Mindettől függetlenül minden tiszteletem Kántor Zoltán úré, hogy egyáltalán kiragadottan megemlítette ezt a három hazai mellőzött nemzetiséget, hiszen a bosnyákok, sokácok és rácok hasonló cipőben járnak, no de hát végtére is erről szólt a konferencia, éppen ideje már, hogy felfigyeljen a világ ezekre a kardinális problémákra. Arra, hogy a magyar alkotmányban és törvényben rögzített kisebbségi jogok ne csak üres lózungként legyenek idézhetők és harsoghatók, ha valaki érdeklődést mutat idegenből, szalonképesek vagyunk-e kisebbségpolitikai értelemben.

 

Vajon a konferencia alatt felemlítette-e valaki is, hogy miféle pipogyaság az, az EU-tag magyar állam részéről, hogy egy Unión kívüli Horvátország két évtizede szabadon garázdálkodhat Magyarország területén, kisebbségi konfliktusokat generálva.

Csupán csak amiatt, mert némelyek úgy tekintenek az ominózus Kalasnyikov-bizniszre, mintha az évszázadokra vonatkozó vérszerződést jelentene a két állam között. Magyarország úgy szorgalmazza a nem egy esetben usztasai időkre emlékeztető horvát államot, a maga Kalasnyikovos, Gotovinás, Sanaderes, háborús bűnösöket istenítő és bujtató, Adriája miatt fennhéjázó szégyenfoltjaival, mintha nem az eddigi liberálbolsevik világ erkölcsi és gazdasági romjainak a megtisztítása lenne a kitűzött cél. Magára egy cseppet is adó állam, megpróbálja az ilyen szomszédot úgy-ahogy elviselni, de hogy ne égjen a nemzetközi porondon, szégyenszemre nem ül le vele kvaterkázni. Persze a politika szereplői is gyarló emberek, és ha az egyéni érdekek a ma már csak elméletileg létező moralitás fölé emelkednek, akkor bizony nem csodálkozhatunk azon, ha zsák a foltját megtalálja.

 

Persze ettől én még bunyevác fogok maradni, bármennyire is erőlködnek az ezt ellenzők, legfeljebb nem adatik meg számomra az a kiváltság, hogy valaha is élvezzem állami pénzen a bratyizás egyik fő szimbolumát, azaz Pag sziget nyújtotta gyönyöröket.

 

Na bumm, járunk változatlanul Palicsra és Szabadkára, netán Zomborba a Dalmatinski Podrumba, vagy Bezdán mellett a Kovac Ivica vendégházához, és a szerbiai oldal Duna-partján a Pikec csárdába.