Hány sorból áll egy optimális hozzászólás?
Népi Rizling válasz | 2011.03.04 14:24:24 © (21157)
Ez az állat még nem jött rá arra, hogy egy hsz. optimális hossza 8-10-12 sor.
Előzmény: tekipna (21155)
Én, állat, erre már rég rájöttem, méghozzá az állati Babarczy-mintát követve. Itt van például egy állatian optimális (90 soros) hsz. Mármost én épp ezért tettem föl az állatian bonyolult kérdést, s amely akár egyetlen állati sorban is megválaszolható: mihez ért Babarczy Eszter? Túl azon, hogy írt egy „varázslatos” könyvet, túl azon, hogy „eredeti és egyedi gondolkodó”, magasfilozófus, túl azon, hogy Babarczy az egyetlen „okos nő” a verebesi nőpiacon, túl azon, hogy csak hosszan sorolható az a sok minden, amivel foglalkozik… szóval, túl minden entellektüel-káprázaton, a kérdés így hangzik: mihez ért Babarczy Eszter? Mondjuk, úgy: konkrétan. Azt tudjuk, hogy mivel foglalkozik. Tanárnő. De mihez ért? Ez a kérdés. Lehet válaszolni. Ha kevés dologhoz ért, röviden (számszakilag: 1 azaz egyetlen sorban), ha több mindenhez ért, több sorban!
Az idézett lista 17. pontja szerint Babarczy „szabadúszó író”.
Rendben van. De mihez ért sportos hevületében? A szabadúszáshoz (freestyle) kompletten? Az íráshoz (wooden spoon-style)? Vagy: az úszáshoz írás közben (brassiere- swim-breaststroke)? Vagy: az íráshoz úszás közben? Teljesen szabadon, mintegy pucéran: arsestroke to toot.
Hol úszkál Babarczy Eszter, amikor szabadon irkál? Liberális akváriumban? A házban? A kertben? Az utcán? Tartstyle? Bimbostyle?
Backstroke. Vízágyon. Mert Babarczy írói varázslata szerint a női mellbimbók tekintete ma az egyik legfontosabb irodalmi tényező, s mint tudjuk, „a bimbók hetykén néznek előre” (brassiere-style), ám mindez egy szabadírói ponton túl már par excellence lábaközi (love-sprawl) fordulatot vesz a magaskulturális szabadúszásban: „Igazán sajnálom, ha csőlátása van, és egy megdugható lyukon kívül nem ismer az életben más izgató lehetőséget”.
És ezt nem nekem írta Babarczy Eszter! Két okból. Részint azért, mert ezt ő az egyetemes magaskultúrának írta, részint azért, mert nyilván tudja már: én ismerek a „megdugható lyukon” kívül „más izgató lehetőséget” is. A múlt csütörtökön például megkérdeztem, olvasott-e már valaki ennél szabadabban úsztatott Babarczy-izgalmat: „Ami pedig a művészet autonómiáját illeti, az nem jelent többet annál, hogy a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek – mindaddig, amíg a jelentésről nem ejtünk szót – többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől” (115. oldal).
Mit jelent ez a mondat? Akár úszva, akár kúszva, mászva, nekem teljesen mindegy, csak tudnám már, agyilag merre igyekszik tempózni a szabadúszó író! Beautiful beyond all others fascist-future (forrás: HVG), idáig világos, de mi köze ehhez a művészetnek?
A szabadúszó szerint a „festés” (festőművészet) szakma, melynek megvannak „a maga értékei”.
Egyet tessenek mondani! Egyetlen optimális sorban! Merthogy nem általános értékekre gondol a szabadúszónő, melyek összefüggésbe hozhatók a festészettel is, hanem egyedi, csak a festészetet jellemző értékekre: „megvannak a maga értékei”, s amelyek értelemszerűen „függetlenek a társadalom értékeitől”.
Melyek azok?
Nem válasz a konkrét kérdésre, hogy a „festés” egyedi értékei csak „többé-kevésbé” speciálisak, „többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől”. Egyébként a „többé-kevésbé” semmire nem válasz! Továbbá: minő érték az, amely nem társadalmi? Az értékeknek a társadalom a viszonyítási közegük. A remetei létben lehetnek tulajdonságok, de nincsenek értékek. Maga a remeteség lehet érték, de csakis társadalmi viszonylatban (vagyis nem a társadalomtól függetlenül).
A társadalomtól független érték fogalmának egyszerűen nincs értelme. Még „többé-kevésbé” sincs.
A műalkotás lehet független a társadalomtól, mint az ember és a „világegész” hiányviszonyának kifejeződése (illetve korrekciója), ám a műalkotás ilyen értelemben nem értékhordozó. A katarzis éppúgy nem érték, miként az orgazmus sem az.
Babarczy szerint „a festés sajátos szakma, s megvannak a maga értékei, amelyek… többé-kevésbé függetlenek a társadalom értékeitől”.
Nem igaz, hogy a szerző „szabadúszó író”! Mert, ha az volna, már rég megfulladt volna. „Többé-kevésbé” nem lehet úszni. Kapálózni lehet valameddig, ám aztán óhatatlanul vége.
Babarczy „unikalitását” jellemzi az az általános (többeket jellemző) publikálási stílus, amely szerint a szerző fölvet egy kérdést, nem tud rá válaszolni, ezért bőszen maszatol: „többé-kevésbé”, „nem tudom”, illetve hogy „Shaftesbury nem tesz éles különbséget a társadalom és értelem között”.
Sőt. Babarczy már a fölvetés során, már a kérdésben tudatja: egyáltalán nem érti, miről beszél, majd persze nem válaszol a saját kérdésére, de oly módon nem válaszol, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a fölvetést. Vagyis gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja sajátmagát.
És most érdemes nagy lélegzetet vennünk, mert újra Babarczy-gondolat következik. Két sajátos mondatot idézek, melyektől Esterházy Péter „egy ültő helyében” „varázsolódott el”, mint tudjuk: a klotyón ültő helyében, nyilván az olvasott szöveg hatására szaladt ki belőle minden; ami már két napja megrekedt; mindegy, az ominózus dolog kiszabadult végre, majd testmeleg recenzió formájában párás derűvel terült szét az Élet és Irodalom hasábjain. Tehát a kritika tárgya egy „köznapian”, „póriasan” (©Almási) megfogalmazott Babarczy-fölvetés: „És ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót a művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet? S hogy – noha már az explicit, az ábrázolás tartalmában megjelenő társadalomkritika révén – a művészet szubverzív ösztöne töretlen a huszadik század végén is, amikor a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került?” (115. oldal).
Na kérem szépen: Esterházy Péter is, Almási Miklós is az efféle „bátran” „köznapi” megfogalmazásoktól lett totál elvarázsolódva. Az egyik kritikus egy ültő helyében, a másik több ültő helyében.
Javaslom, egyelőre hagyjuk a „művészet szubverzív ösztönének töretlenségét”, s már csak azért is hagyjuk, merthogy ez is baromság! Pórisan szólva. Tudniillik a művészet – annak lényegeként a katarzis – nem szükségképpen avantgárd, fölforgató (sőt!), tehát maradjunk inkább annál a babarczyádánál, amely a szerzőt tucat-jelenséggé emeli, szó szerint így: „a tükörmetafora – ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom – már régen az esztétikai fogalmak hullaházába került”.
Bátor, köznapi zagyvalék. Ugyanis az olvasó reflexszerűen teszi föl a kérdést: a „tükörmetafora” milyen minőségében, mely funkciója révén került a „hullaházba”? Mint hullamosó? Mert az igaz ugyan, hogy a hulla nem végleg kerül a hullaházba, de csakis abban az értelemben, hogy onnan a parcellába viszik (végleg) elásni, vagy a kemencébe, elégetni – ízlés szerint, ám szintén véglegesen!
Míg az írónő szerint ideiglenesen. A hullaházba! És ettől indul meg a reggeli széklete a Kossuth-díjas írónak, egy ültő helyében, hogy renyhülne meg kritikusi lelke mélyén minden magaskulturális hulla-metafora! Persze csak ideiglenesen. Mert hiszen egyszer mindahányan föltámadunk. És akkor, talán akkor, mindannyian megtudjuk majd (főként metaforikusan), hogy mi a különbség a hullaház és (például) a lomtár között.
Na most a „szabadúszó író” író attól „szabadúszó író”, hogy semmi kétséget ne hagyjon az ő szabadstílusa felől, így stílszerűen (freestyle) gondolatjelek közt teszi mindenki számára nyilvánvalóvá a maga gondolattalanságát: „ideiglenesen vagy végleg-e, nem tudom”.
Nem tudja. Ha bekerül a hullaházba a „tükörmetafora”, akkor az onnan vagy hullaként jön ki, vagy hullamosóként marad bent. Ezt a „szabadúszó író” nem tudja. Nem tudhatja!
Az idézetben két mondat olvasható. Két kérdés. Majd semmi válasz. Noha a kérdések nem költőiek. Aki nem hiszi, nézzen utána: Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca, 115-116. oldal!
Most pedig menjünk újra le-fitymálniba, totális kekecbe, vagyishogy vegyük ismételten Esterházy Pétert: „azt nem szeretem, pontosabban nem találok benne semmi jót, amikor a harciasság kekeckedésbe vált (csap, ahogy a mennyiség a minőségtelenségbe), a totális kekecbe, a nem-akarniba, a fitymálniba, a cincálniba, a lenyomniba. (Bár még ebben is van, ami rendben: épp a nemzedéki. A türelmetlenség, a hetykeség, a roll-over-Beethoven-érzés! Meg, nemde, hol is volna a határ… A megnemértés megértését nagyon nem kell, mert nem lehet hajszolni. De nem az a probléma, hogy vannak konfliktusok, hanem hogy azok milyenek és mit kezdünk velük.)
»Lenyomtam X-et.« Ezt egyszerűen nevetségesnek tartom. Mindenesetre teljesen érdektelennek. Kevésnek. Germózni könnyű, ez nem hoz izgalomba. – Az persze lehet, jutott most sajnos az eszembe, hogy ami itt »jó«, az nem elválasztható a »nem-jó«-tól, egészben kell, ha, lenyelni a békát, nem lehet kimazsolázni. (Szépen ívül ez az állattani vonal, a szakszerű, magányos toportyán után volna most egy kimazsolázhatatlan békánk…)”.
Miről van itt szó? Arról van szó, hogy Esterházy (Babarczy hadoválásától eltérően) valódi értékek között vergődik, mondhatjuk így is: szellemileg kínlódik. Azt állítja: „kevés” neki a „germózás”. Ellenszenves a germózás. Viszont! Részint szükségszerű (különösen a fiataloknál), részint bölcseletileg is indokolható: meg kell érteni a „megnemértőket”! Nadeviszont!!! A megnemértés megértését se vigyük túlzásba! És végül még egy varázslatos közhely: a jó a rossznak nem csak ellentéte, hanem a pandanja is, ezért – Esterházy szerint – ne mazsolázzuk a jó és rossz (Gut und Böse) békáját, hanem azt nyeljük le egészben!
Mit lehet erre mondani? Szerintem germózni lehet rá. Közben kéjesen fitymázva. A szöveg intellektuálisan nulla. Mert ilyesmit, hogy a békát teljes egészében, s még hasonlókat sorra, bárki mondhat. Már persze az, aki legalább a „mai kocsmában” való „békamazsolázáson” túllépett. Szóval, hogy gyönge a manus, szinte semmi, ám Esterházynál a dilemma legalább az, ami. Dilemma. Esterházy tudja, hogy utálja a germózást, miközben azt is tudja, hogy fitymálni muszáj (necesse est), sőt fitymázni is muszáj (esetleg az idősebbek hamarabb abbahagyhatják).
Míg Babarczy expressis verbis jelenti ki: „nem tudom”. És valóban nem tudja! Semmit nem tud. Csak úszni tud a szabadíróságban szabadon.
Hogy egészen világos legyen: a „szabadúszó író” a varázslatos esszé elején (a könyv 112. oldalán) fölveti a varázslatos kérdést: „lehet-e a társadalom a képzőművészet »médiuma«”, majd hosszan, nyúlósan halandzsázik Shaftesbury megtermékenyítő homályosságáról, míg végül kérdéssel válaszol a kérdésre: „ha a tizennyolcadik században nem lehetett, vajon miféle új értelmet kapott a társadalom szó, miféle új definíciót a művészet, hogy a huszadik században a társadalom vagy a nyilvános tér az autonóm művészet médiuma lehet?” (115).
Vagyis itt már (minden átmenet nélkül) tényként állítja a szerző: lehet „a társadalom az autonóm művészet médiuma”, csak azt nem tudni, „miféle új értelmet kapott a társadalom szó”, hogy a fogalom manapság – pikk-pakk – akár médium is lehet. Nem tudja az író. És ettől varázsolódott el Esterházy Péter egy ültő helyében. Hogy Babarczy nem tudja. Nem győzöm ismételni: Esterházyt nyilván a slózin érte a varázslat, és ami igazán üdvözítő, ti. a mi korunkban már – igaz-e, Péter?! – katartikus varázslatnak számít, ha mégiscsak sikerül kivarázsolnunk magunkból valamicskét még a munkába indulás előtt, ám azért Babarczy gondolatiságát, szabadúszói íróságát ne emeljük mindjárt a kulázás művészi rangjára, különösen ne intellektuális síkon, vagyishogy a glorifikáló kritika szubverzív ösztönéletének is legyen valahol határa! Főként, ha maga Esterházy sem tudhat mindent: „Tájékozottságnál több, műveltség, ez az, amelynek a természetességét [kiemelés Gy. úr] itt látni lehet, amely tehát nem mutatni akarja magát, csupán van és működik; ritkaság. Birtokolva és használva van. A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom [kiemelés Gy. úr]”.
Ezt tehát már ő sem tudja. De azért erősen publikál az Élet és Irodalomban, könyvkritikát publikál. Azt publikálja, hogy: nem tudja. És joggal publikálja, hogy nem tudja, tudniillik a butának is lehet véleménye, a tudatlannak is publikálnia kell valamit (élnie kell valamiből), noha az ismert jogállami alapelv az efféle esetekre hatványozottan érvényes (szerintem): ha hülye vagy, jogodban áll kussolni! Az nem érv, hogy „nem tudom”. Ha nem tudod, hallgass! Figyelj arra, aki tudja!
Esterházy: „A szövegek nyugodtsága főként innét. Hogy a bölcsességük honnét, azt nem tudom”.
Mi a bölcsesség? Nem tudod.
Nos, ha nem tudod, én megmondom: okosságra való hajlam + élettapasztalat = bölcsesség; és akkor innentől lehet találgatni: Babarczynál honnét (nem) van a bölcsesség? Eo ipso. Merthogy nyomát sem látni a könyvében, hacsaknem azt tekintjük bölcsességnek, amit Esterházy tekint annak: a báró-parasztvakítást. A suttyóvarázsolást, amiként: Shaftesbury így meg Shaftesbury úgy meg Shaftesbury amúgy…
És van hozzá Diderot is, bizony!, már hogy még annál is jobban káprázzék báró Suvernyák grófék szeme világa (erről részletesebben legközelebb).
Szüfra Zsett válasz | 2011.01.30 13:31:39 © (20880)
Babarczy Eszter
szabadúszó író
Előzmény: Peter Altenberg (20875)
Mit mondhatnék erre?! Szerintem nem volna szabad! Még úsznia sem volna szabad, mert, ha úgy tud úszni, ahogyan írni, akkor – normális körülmények között – még a libatocsogóban is csak halacskaformájú úszógumival volna engedélyezett!
