VALLÁSBÖLCSELET (Hozzászólás)

1943. március 2.

(Hamvas Béla)

 

Az előadó úr felolvasásának egyik legérdekesebb pontján a vallás és a filozófia lehetséges kapcsolatait magyarázza. Olyan hozzászólás számára, amely szükségképpen semmi egyéb, mint hozzászólás, vagyis rövid és szubjektív, az a pont kínálkozik a leginkább alkalmasnak.

A kiindulás tétele a következő: van a teológia és van a vallás. Nemcsak azért mert újabban a kettő közötti különbséget mindig többen és világosabban látják. Azért sem, mert, mint mondják, főként az újabbkori Európában túltengő teologizmust, ezzel szemben elsatnyult vallásosságot láthatunk. Sőt, még azért sem, mert a kettő oly élesen áll egymással  szemben, hogy a teológia bizonyos tekintetben a vallás üldözője lett, a vallás pedig a teológia ellen fellázadt.  A kiindulás tétele azért ez az ellentét, mert a kettő egymással valóban szemben áll és egymást fenyegeti.

Európában Nagy Konstantin óta az egyház állandóan küzd az egyre tömegesebben felbukkanó eretnekségekkel. A VIII. és IX. században a veszedelem már oly nagy, hogy leküzdésükre világi hatalmat kell igénybe venni. A XIII. században egész Európa hemzseg a titkos szektáktól. A tridenti zsinaton elhatározzák, hogy ahhoz az eszközhöz nyúlnak, amit később inkvizíciónak hívtak, hiszen délfranciaországi albigensek, fehérsapkások és különböző testvériségek már az engedetlenség legveszélyesebb fokára jutottak.

Hogyan történhetett, hogy az alig kereszténnyé lett Európában ilyen veszedelmes válság támadt? Válasz: a különbség a teológia és a vallás között. Abban, ami azelőtt magától értetődően egy volt, most szakadás támadt. Valamely végzetes lépés folytán a teológia kezdett merő hatalmi aktussá, a vallás pedig kezdett merő lírikus érzület lenni. Mindenki tudta, hogy ez így sehogy sincs helyesen: a teológia több, más, magasabb, szellemibb és hatalmi aktussal csak közvetett kapcsolata van; a vallás is mérhetetlenül több, mint puszta lírikus érzület. És mégse lehetett változtatni rajta.

Egyesek ezen a helyen a két fogalom egzakt definícióját követelnék meg. A kívánságnak kész örömest helyt kellene adni, ha annak bármiféle értelme lenne. A definícióknál végtelenül fontosabb a két szellemi valóságot sokszerűen elágazó realitásában lehetőleg mélyen átélni.

Bizonyos, hogy a teológia nem vallás és a vallás nem teológia. Ez volt az ok, amiért Savonarola szót emelt. A teológia nem tudta asszimilálni az emberből elementárisan feltörő vallást, érezte, hogy felrobbanással fenyegeti s ezért harcot indított ellene. Ez volt az ok, amiért Husz János felkelt, amiért megszólalt Zwingli. Ez volt a reformáció oka. de a reformáció is csakhamar teologizálódott és a vallás újra kitört, egyre újabb szektákat alkotott. Itt van a baptisták, unitáriusok, szombatosok, metodisták és egyéb felekezetek mozgalmának értelme.

Hogy a helyzetet egyetlen csapásra és alapjában meg lehessen érteni, példát kell bemutatni. Mindenki olvasta Dosztojevszkij Nagy-inkvizitorát, legalábbis hallott róla. Arról van itt szó, hogy az inkvizítor tevékenységében a világot a lázongó, zavaros elemektől megtisztítandó, ezrével fogatja össze azokat, akik a tiltott tanításban való hit gyanúja alatt állnak. Máglyák lobognak s a kínzókamrákban hóhérok dolgoznak. Az inkvizítor tudja, hogy igaza van. Az egyház törvénye megköveteli, hogy az igaz hit abszolút volta érintetlen legyen. Az ember boldogulása itt és a túlvilágon az egyházon múlik. Istennek tartozik felelősséggel azért, hogy az emberek tömegét a helyes hitre bírja, ha másként nem megy, erőszakkal. Az inkvizítor tevékenységének motívuma nagy, erős, biztos és komoly. És akkor egyszerre elébe hozzák Őt. Ő, ahogy Dosztojevszkij hívja, a szelídség, a Béke, a Türelem ura. A Szeretet királya. A Világ Világossága. Ő is ott van az engedetlenek között? Ő sem híve annak az eszmének, amiért az inkvizítor küzd? A teológia találkozik a vallással. és az inkvizítor így szól a valláshoz: Eredj el, ne zavard a munkánkat, ne szállj szembe velünk, mert ha megteszed, kénytelenek lennénk másodszor is keresztre feszíteni.

Íme a teológia és a vallás antagonizmusa. íme: a helyzet, amelyben vagyunk s amelyben Európa úgy látszik kezdettől fogva volt. Íme az örök törvényvilág leküzdhetetlen ellentéte az örök érzülettel.

Ne higgye senki, hogy ez a tragikus ellentét csak itt jelentkezik. Tudjuk, hogy mialatt az államok szilárd alkotmányainak teológiai magassága érinthetetlen, az államokban a polgárok személyes élete szerencsétlen. A tudományban a szabad teremtő tevékenységgel szemben ellenséges erő áll. A filozófiában a doktriner tan küzd a primer metafizikai szellemmel. Mialatt a teologikus morál eszményi követelményei felettünk, mint fényes kardok függenek, az igazi emberi jóság mérhetetlenül szenved. Ez az inkvizitori ellentét az európai élet minden területén látható. de sehol olyan mélyen, fájdalmasan, olyan borzasztóan, mint éppen itt: mert mialatt a teológia érinthetetlenül áll, az emberiség igaz vallásában boldogtalan.

Hová vezetett ez a tragikus ellentét? Ezt is szemléletes példa mutassa be. Képzeljék el, hogy ma, 1943-ban, egy sorstól meghajszolt, nyomorult, koldus, csapásoktól sújtott ember, aki bárhova fordult, mindenütt elutasítottak, nem értettek, kigúnyoltak, most, végső kétégbeesésében a püspökhöz rohan. Már nem tehet mást. Ez az utolsó mentség. Itt még remél valamit. Tőle kér erőt, hitet és vigasztalást. A püspök úr teológiai, politikai, gazdasági és egyéb ügyekben rendkívül  elfoglalt ember és a szerencsétlent bizalmatlanul és türelmetlenül hallgatja. Mikor ezt az üldözött látja, elveszíti önuralmát, térdre roskad és felkiált: Ne hagyjon el! Aztán sírva fakad. A püspök erre bólint, a szomszéd szobába megy, felveszi a kagylót és telefonál a rendőrségre.

Az eset talán megtörtént. De megtörténhetik. És mindenki tudja, hogy a történet valószínűsége fennáll. Kierkegaarddal hasonló eset történt meg. Íme újra: a teológia és a vallás ellentéte. Íme: olyan álláspont, amely tele lehet isten nevével, tele lehet törvénnyel, tudással, igazzal, azzal a hittel, hogy az emberiség javát és Isten dicsőségét szolgálja, ez a teológia. És vele szemben a vallás, az elementáris metafizikai ösztön kitörése, amely dadogva imádkozik, értelmetlenül térdre veti magát s amelyben a hit oly vakon ég, mint a meggyújtott vér.

A vallásfilozófia egyik nagy feladata itt lenne: meglátni azt, ami a teológiában nagy és azt, ami a vallásban a ténylegesen realizálódott isteni. Nem elszegődni sem az inkvizitorhoz, sem a szektákhoz; az előbbi könnyen válhat sátánivá, ahogy Dosztojevszkij is látta; az utóbbi könnyen fajulhat patológ hóborttá s ezt mindenki tudja.

Régebben a racionalisták ezt a kérdést úgy fogalmazták meg, hogy itt a dogma és a hit áll szemben. Ma tudjuk, hogy ez a megkülönböztetés a lényeget nem érinti. Az egzisztenciális megfogalmazás ma az, hogy ami itt szembenáll az a teológia és a vallás. Hogy a szembenállásnak milyen szétágazó, szociológiai, történeti, pszichológiai és politikai, sőt hatalmi vonatkozása van, arról most nem lehet szó. Európában a túltengő teológia, amely konstruál, megállapít, uralkodik, párhuzamosan működik egy autokratikus államrenddel, egy doktriner tudománnyal és filozófiával és absztrakt morállal – minden ponton szembenáll a vallással, amely merő érzület,áhítat, ösztön, amely parallel a társadalmi szabadságtörekvésekkel, a szabadon teremtő szellemmel, a misztikus intuícióval és a konkrét humánus emberi jósággal. Európa kétezer éve égő sebe. s ha a vallásfilozófiának van jogosultsága: itt van. itt kell látnia, gondolkoznia, kapcsolatot teremtenie, ítélnie, kutatnia, megértenie.

Persze a vallásfilozófia sem más ebben a pillanatban, mint vagy teologikus, vagy vallásos. S ez a vallásfilozófia számára a legelső, önmaga számára elintézendő kérdés.

A hozzászólásnak vége. Ígéret szerint rövid és szubjektív. A hozzászóló nem csinált titkot belőle,hogy azt tartaná helyesnek, ha nem kellene állást foglalnia sem a teológia, sem a vallás mellett. Ez lenne mindnyájunk számára a kívánatos megoldás. ha személy szerint mégis úgy tetszik, hogy inkább a vallás oldalán áll, azért van, mert a teológia államok, egyházak, közösségek kollektív magatartása. Az emberi egyén, az Én, a szubjektum, az egzisztencia, a lélek önmagában szükségképpen vallásos. Pascal ezt úgy mondja: Istenem, Istenem, nem a tudósok és filozófusoké, hanem a szívemben élő Isten, Ábrahámé s Jákobé.

 

Hamvas Béla

 

(= Athenaeum-tár. Veszprém, 1998, Comitatus K. Szerk.:  Kőszegi Lajos. Pannon Pantheon )