A BAAHRA NEVŰ VIRÁGRÓL I.

 

 

Ismerek egy történetet egy ismeretlen virágról, a neve Baahra.

Ezt a történetet egy Mohamed Saad H. nevű gazdag libanoni kereskedő mesélte el Robert Charroux francia kincskeresőnek, és még az apjával történt meg az eset (valamikor 1941 körül). Az apja egy öszvérhajcsár volt, aki megmentette egy rejtélyes törzs vezetőjét az Ansarijeh hegység határvidékén. A sejk találkozóra hívta Baalbekbe május első teleholdján. Egy útvonalat magyarázott el neki, mely arra a helyre vezet, ahol az Aranyvirág , a  Baahra terem. Ez a virág aranyat fog teremni neki. A hely egy érdes hegyoldal volt, az Orontesztől nyugatra. A holdfény mutatta meg a virágot, mely ilyenkor aranysárga ragyogású. Szirmai szalmasárga színűek voltak és egy szőrös szívhez hasonlítottak, amely most úgy ragyogott, mint a megolvadt arany. A napfénynél eltűnik a ragyogása. A virág csak ezen a helyen hajt ki az egész világon. Az öszvérhajcsár hazavitte a virágot és egy cserépben tartotta, majd fia örökölte, aki 1946 után nagyon gazdag lett és a szerencséjét ennek a virágnak tudta be.

 

Charroux nem is tulajdonított különösebb jelentőséget a virágnak bár megjegyezte, hogy az arany a Nap féme és Baalbek istenének szimbóluma volt. Baál gazdaggá tette a hozzá imádkozókat, akik leszedték a szent virágát Ansarijeh hegyeiben. Valójában ez a virág egészen más irányban hajtott engem, mert sok köze nem nagyon lehet a szerencséhez...

*

Hallottam arról, hogy Afrikában és Dél-Amerikában a boszorkányok olyan mágikus növényeket gondoztak, melyek kincsek helyét érzékelték. Mi van, ha érzékelik a talajban az aranyat?

Már Conrad Malte-Brun geográfus és természettudós jelentette 1824-ben, hogy bizonyos fák magábaszívják a talajban található aranyat. Néhány más tudós is konstatálta, hogy bizonyos növények rostjaiban aranytartalom is található. 

Valamikor 1970 körül csehszlovák kutatók újból elkezdték tanulmányozni a kérdést. Az egyik kutató, a szlovák Pastyrik írt egy cikket erről akkoriban. Mikor sok évvel ezelőtt olvastam ezt a cikket egy felvidéki magyar kiadványvban, már akkor felötlött bennem egy jóval rejtélyesebb lehetőség (Aranytartalmú növények, Természet és Társadalom, 1971. 6. sz.). Ezt a havi kiadványt (TÉT) nálunk kevesen ismerik, de hatvanas-hetvenes években az egyik legjobb tájékozódás volt az ókori rejtélyek, Atlantisz irányában, mikor ez a kérdés Magyarországon úgyszólván tiltva volt. Kicsit hasonlított az Univerzum magazinunkra (pld. a TÉT-ben jelent meg először folytatásokban -1969/70-ben-  Dänikentől a Jövő emlékei, ami akkoriban elég nagy szó volt, nálunk húsz évet várni kellett rá).

Pastyrikék azt tanulmányozták, hogy bizonyos növények képesek gyökereikkel nagyobb mennyiségben aranyat (vagy más fémet) felszívni, majd elraktározni testszöveteikben. Ez persze csak ott lehetséges, ahol a talaj tartalmaz aranyat. Huszadik századi tudósok már több esetben sikerrel vontak ki aranyat növényekből. Kiderült, hogy a növények aranytartalma jóval nagyobb, akár százszorosa is lehet a talajénak. A csúcstartónak a mocsári zsurlót (Equisetum palustre) találták, melynek minden egyes elégetett tonnájában 610 gramm arany található. Ez minden másnál nagyobb aranytartalmat mutat, hisz pld. aranyat a tengervízből is ki lehetne vonni párologtatással, de annak tonnájában csak 0,015 gramm arany van. A gazdagnak mondott dél-afrikai bányákban bányászott érc minden tonnájában csak 6-10 gramm arany található! Viszont hogy a mocsári zsurlóból vegyük ki az aranyat olyan költséges művelet volt, hogy a technikai apparátus ára jóval felülmúlta a bevételt.

Ez persze lelohasztotta a további kutatásokat...

[Brassica juncea]

 

Majd az 1990-es évek vége felé új zélandi tudósok is elkezdték azon növények vizsgálatát, melyek magúkba szívják a talaj aranytartalmát (mint. pld a vad cikória, franciaperje és mások). A szlovák kutatók méréseit, hogy a mocsári zsurló annyi aranyat tartalmazna, elvetették. Viszont Brassica juncea nevű indiai mustárral kiváló eredményeket értek el, miután a földet ammónium-tiocianáttal permetezték be. Elérték, hogy egy tonna szárított növényben 326 gramm legyen az aranytartalom.

Úgy számolták egy hektárról húsz tonna Brassica j. takarítható be.

Christopher Anderson, az egyik újzélandi tudós azzal kezdi egyik jelentését, hogy a korai alkimistáktól kezdve a tudósokat mindig izgatta a fémek arannyá alakítása, mígnem felfedeztük, hogy bizonyos növények, egyfajta "bölcsek köveként" magukba szívják az aranyat. Ez valóban így van, de maga az eljárás hosszadalmas és drága, azaz nem éri meg -egyelőre- az ily módon aranyhoz jutás, viszont elgondolkoztat az alkimistákra vonatkozólag...

*

Az ősi alkistáknak -azt hiszem- volt egy nagyon hasonló, ám kifejlesztett eljárása az arany kinyerésére. A módszer azt hiszem nagyon ős, még a vízözön előtti évezredekben, a dicső atlantiszi időkben fedezhették fel, mi ez a tudomány kialakult.

A régi alkimisták foglalkoztak növénynemesítéssel is, így a búza csíráztatásával vagy mint említettem már, sokak szerint a rózsát is persza alkimisták nemesítették ki. Ez esetben három dolgot kellett "feltalálniuk":

1. Találniuk kellett egy növényt, amit nemzedékeken át (!) gondoztak és nemesítettek, mely legalkalmasabb volt arra, hogy a talaj aranytartalmát magába szívja. Ez nyilván mind az indiai mustár, mind a többi növény képességét jóval meghaladta, és tonnánként több kg-nyi aranyat bírt magába raktározni. Ez lehetett a legandás baahra virág.

2. A talajt is irritálták, mérgezték valamennyiben. Az újzélandiak az ammónium-tiocianátot használták erre, ami valóban mérgező anyag (ha nem is annyira, mint a cianid), és gyomírtókban is használják. A vegyület íze sós. A kétéltű varázslókról, a Telkhinekről itt már sokszor beszéltem. Az ókori hagyományokban azzal vádolták őket Rodoszon vagy orkhomenoszban, hogy a fekete "Sztüx vizét" kénnel keverve megmérgezték a termőföldeket. A bizánci Tzetzész úgy tudta, nem kénnel, hanem "sóval" keverték (az újzélalandiak vegyülete is "sós"). A telkhinek és fajtársaikat összekapcsolták a fémek feltalálásával, akik ismerték a fémek titkait...kétségkívüll egy idegen csoport volt a Mediterránum keleti felében, akik birtokolták az alkímia tudományát. A Sztüx sötét és hideg vize legendás méreg volt, az alvilág folyójából. Ez lehetett az a "fekete" víz, amit a phároszi alkimista bázison előállítottak, amiért rendszeresen hajók jöttek, s amiről Homérosz óvatlanul megemlékezett...

Nagyon is elképzelhető, hogy az évezredes mondák fenntartói soha nem értették a telkhinek technikáját, és nem tudták, hogy amit tesznek a talajjal az nem egyszerűen "mérgezés", hanem egy bonyolult alkímiai eljárás része volt, ami összekapcsolódott az aranygyártással...

3. Kellett legyen az ősi alkimistáknak egy eljárása, egy gépezete illetve kemencéje, amivel sokkal egyszerűbb módon, kinyerték a learatott virágokból az aranyat.

[Ansarijeh hegye]

 

Innen már csak föníciaiak titkos városába, Baalbekbe kell menjünk, mely város az ősidőkben a Héliupoliszi Testvériség másik bázisa volt. Ezt a várost építik újjá a római Collegia nevű titkos szervezet hathatós ösztönzésére. Ha az alkimisták hegyen növő virágját akarjuk keresni, úgy nem is találhatnánk jobb helyet erre, mint Baalbeket, ami a szír árok legmagasabb pontján, 1172 méter magasan, a Bekak völgyében fekszik, míg az Ansarijeh hegység ettől is magasabbra, mintegy 1400 m-el a tengerszint fölé nyúlik...