Már jó néhány éve történt, hogy a baráti társaságunk, akik együtt jártunk túrázni, szűk két hetes időre a Magas-Tátrát vette célba.

András barátom minden korábbi tanácsom ellenére még itt, Pesten valahol sikeresen felkutatott egy boltot, ahol Zenitet vett újonnan, és ezt hozta magával a Tátrába is. Egyik napon cél a Rysy, másszunk fel, nosza. El is indult a társaságunk, aztán valahogy úgy alakult, hogy én életem párjával lemaradtunk a többiektől, és csak fent a menedékháznál értük be őket. András egy nagy kövön ülve majszolta a szendvicse maradékát, a Zenit szimplán maga mellé téve tokostól. Levackoltunk mellé, és mi is falatozni kezdtünk. Mikor befejezte a táplálkozást, szépen a hátára vette a zsákját, és megindult a többiekkel lefelé, mi még maradtunk egy kicsit "menjetek csak, majd utolérünk titeket" felkiáltással. Mikor mi is végeztünk, szépen elkezdtünk összerámolni, hogy indulunk, mikor látom, hogy barátom zenitje bizony ott vigyorog mellettem. No, ekkor én is vigyorogni kezdtem, és "Barátom, de szar napod lesz neked!" egymondatos monológot ismételgetve körvonalazódott bennem, hogy hogyan fogom a vérét szívni...  Summa summárum, zenit a zsákba, aztán uzsgyi a többiek után. A díszes kompániát utol is értük a hazafelé menő busz megállójában, de akkor még András jókedvű vala, mivel még nem tudatosult benne a géphiány. Bezzeg estefelé a szálláson! Megyek be a közös helységbe, ahol András feltűnően mélyre lógatott orral búslakodik. El lehet képzelni, milyen érzés lehetett, hogy elhagyta a friss gépet meg az aznapi összelövöldözött képeket. Annyira megsajnáltam, hogy az eredeti tervvel ellentétben csak másfél órán keresztül segítettem neki sajnálkozni, közben persze osztottam neki az észt, hogy hű, meg há, meg "biztos nem raktad el?" meg amit már nem illik leírni. Persze mikor odatettem elé a gépet mondván: Nesze cimbora, itt a karácsony, volt nagy öröm is a megkerül gép miatt, de amit verbálisan akkor kaptam, azt azért nem tettem zsebre... :))

Eljött az utolsó nap, a hazautazás napja. Mindenki összepakolta a csomagjait, és bevackoltunk a közös helységbe várva az indulást. Reni, aki szintén a Tátra előtt egy héttel vette meg élete első tükörreflexes gépét kitobival, mind a 20 évét összeszedve összeterelt mindenkit, hogy egy utolsó csoportképet készítsen rólunk. A gépet letette valami szekrényre a falnál, és belekukucskálva irányította a társaságot vagy öt percig, hogy most a bal oldalról tömörüljünk, mert kilógunk a képből, most a jobb oldalról, de vigyázzunk, mert közben kilöktük a bal oldalt, ésazegészelölről... így ment egy darabig, mikor gyanús lett valami...

-Reni! Ha kicsit kijjebb zoomolnál, lehet hogy beleférnénk?

Reni elvörösödött, mi meg aztán belefértünk a képbe... :))