Köszi, lányok, próbálom összekaparni magam! Az a bajom leginkább, hogy magamat nem értem, ettől most miért borultam ki ennyire. Mert nem az aggaszt igazán, találok-e helyet Esztinek, abban biztos vagyok, hogy lesz valahogy. Csak több dolgot is mondott egyszerre, és ez volt valahogy sok. Igazából attól félek, hogy nagyon haladok valami depresszió felé. Mert szerintem az lenne a normális, ha kiakadok, kisírom magam, aztán lenyugszom. De most folyamatosan sírhatnékom van, pedig semmi nem indokolja, a helyzet nem ilyen szörnyű, de ma pl. délig nem mondtam senkinek (a munkahelyemen), mitől vagyok nyomott, mert éreztem, ha elkezdek róla beszélni, tutira elbőgöm magam. És nem tudnám megmagyarázni, hogy miért! Az, hogy két évvel korábban kell másik helyet keresni a gyerkőcnek, nem indokolja ezt! És sajnos, fordult már elő többször, hogy semmihez nem volt kedvem, egész nap ugyanígy sírhatnékom volt minden kiváltó ok nélkül. Bízom abban, hogy kirángatom saját magam ebből, mert még magammal is gyógyászhoz járnom se időm se kedvem, se pénzem nincs. Közben meg mérges vagyok az egész rendszerre, mert nem tehetem meg, hogy itthon legyek, elhordjam Esztert egy fél napra az oviba, addig én elintézném az otthoni teendőimet nyugodtan, mert a Gyes úgy nagyjából semmire nem elég. Pedig nagyon vágyom már egy olyan napra, amikor egyedül lehetnék otthon!

Persze, emlékeztetem magam arra, két éve milyen boldog voltam, hogy sikerült a legjobb megoldást találni Eszternek, nem hiszem, hogy sokan vannak ilyen helyzetben, hogy a gyerek a munkahely szomszédságában járhat a fejlesztő intézménybe. Sokszor érzem, hogy vigyáznak ránk fentről, de mégis sikerül ezt néha elfelejtenem.

Na, mindegy, azért úgy érzem, kezdek helyrerázódni, köszönhetően annak, hogy kiírhattam magamból, Ti meg öntitek a lelket belém.