Éppen az angolok voltak azok akikkel a németeknek a legkevesebb potenciális konfliktusa volt.

 

-- Területi követelése nem volt a feleknek egymással szemben. Volt azonban kereskedelmi konfliktusuk, flottaügyi nézeteltérésük, bár ez még hagyján. A fő konfliktusuk ott volt, hogy Németország az szeretett volna lenni a XX. században, ami a Brit Birodalom volt a XIX.-ben, vagyis Európa vezető hatalma, sőt annál talán több is, Európa domináns hatalma. Ezt a britek háttérbe szorítása nélkül nem lehetett elérni. (párhuzam: a II. vh. után az USA-nak és a SZU-nak sem volt területi követelése egymással szemben, de hamar nyilvánvalóvá lett, hogy ettől függetlenül egymás halálos ellenségei).

 

Az oroszokkal nem lehetett kiegyezni a Monachia miatt.

 

-- Oroszország és a Monarchia kapcsolatai hosszú időszakokon át harmonikus, együttműködő volt. Volt vetélkedő és ellenséges is, ez tény. De nem álltak olyasfajta kibékíthetetlen ellentétben, amelyet te felvázoltál. 1897-től 1908-ig, tizenegy éven át a két ország között külpolitikai egyetértés állt fent; a felmerülő kérdéseket közös álláspont kialakításával oldották meg. 1908-ban ráadásul egy minden addiginál szélesebb körű együttműködést akartak kimunkálni a felek, mely Bosznia annexiójáról és a szorosokról orosz használatáról szólt volna, vagyis kábé azt tette volna a Balkánon, mint amit az 1907-es angol-orosz antant a közép-keleten.

 

Itt, ebben a pillanatban senki meg nem mondta volna, hogy a következő nagy, európai háború a balkáni orosz és osztrák-magyar nézeteltérések következtében fog kitörni/eszkalálódni. Egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy azzá legyen. A Monarchia simán ignorálhatta volna az ifjútörök igényeket, oszt jónapot (minthogy azok mögött egyáltalán nem állt olyan erő, amelyre támaszkodva Bosznia visszakövetelését realizálhatták volna). Különösen egy orosz beleegyezéssel a zsebben, még akkor is, ha az csak feltételes.

 

De még utána sem volt minden veszve, ami az oroszok barátságát illette: bármilyen kompenzációs megoldás visszaállíthatta volna az addig fennálló jó viszonyt. A baj ott volt, hogy az 1905-ös orosz vereség miatt ennek a Monarchiában nem érezték fontosságát, mondván az orosz medve igencsak fogatlan, nem bír el a barbárságból alig kiemelkedni kezdett japánokkal majd szépen lenyeli a békát és hallgat, egyrészt. Másrészt presztízsért folyó küzdelembe mentek bele (ki veszítse el az arcát és hátráljon meg). Ezután már nehezebb lett volna visszanyerni az oroszok bizalmát, de még mindig nem lehetetlen. Az oroszok nagyon megorroltak a szövetségeseikre, hogy Bosznia ügyében nem akarták őt támogatni, ami érthető. Mire jó egy olyan szövetség, ami cserben hagy? Felmerült a kérdés, hogy nem kéne-e inkább a központi hatalmak felé nyitni. Azoknál sem túl rózsás a helyzetük, de a semminél azért talán több esik úgy le. Bismarck biztos nem hagyott volna kihasználatlanul egy ilyen lehetőséget a maga idejében, de ekkorra már kihalt az a generáció, aki még látta, hogyan néztek ki a dolgok Königgrätz és Sedan előtt és hogy ahol 1910-ben tartottak, azt főképpen az orosz támogatás birtokában tudták elérni. Ha az nem lett volna, német egység sincs, nemhogy dominanciáról szőtt álmok.

 

Oroszországot lehetett lenézni, hogy önmagában gyenge, de ostobaság egy általános európai háborút úgy vállalni, hogy az ellenség táborába tartozik, ha csak annyit kell tenni a megnyeréséhez, hogy fel kell osztani a Balkánt vele, vagy odaadni a szorosokat neki, amelyik jobban tetszik. Egyik sem bírt döntő fontossággal az európai dominancia ügyében.

 

Sajna őket is elvakította a megalománia.

 

-- Egyetértek.