Miguel Hernández

Bölcsődal kisfiamnak

   ^{_{(A börtönből írta kisfiának, amikor fele-
    sége leveléből arról értesült, hogy az asz-
    szony csupán hagymán és kenyéren él.)}}

Zuzmara csak a hagyma,
tömött, gyatra lé.
Napjaid zuzmarája
s éjszakáimé.
Éhség és hagyma;
fekete fagy és zuzmara:
kerek és nagy ma.

Az éhség bölcsőjében
fekszik a fiam.
Hagymák vérét szopja most
mohón, boldogan.
De ez a vér még
cukor-zuzmarásan is
hagyma és éhség.

A holdban ül egy elszánt
fekete asszony,
magát bontja szálra, hogy
rád borulhasson.
— Hozom a holdat,
csak te nevess, fiacskám,
akarod? Szólj csak!

Otthonom pacsirtája,
nevess hangosan.
Két szemed mosolyában
világ fénye van.
Ha nagyot nevetsz,
meghallja a lelkem és
tüstént szállni kezd.

Nevetésed szabaddá
tesz és szárnyat ad.
Börtön s magány falát le-
dönti: száll a rab.
Felröppen a szám,
villámló szív vagyok már
fiam ajakán.

Feszül, csapong a húsom,
pillám záporoz,
verdes, — az élet, mint még
soha, oly piros.
Hány csíz rebben föl,
szárnyalva és keringve,
fogoly testemből!

Kardként peng nevetésed,
győzelmes szablya,
fecskét, rózsát lebíró,
nap vagy és napba
szállsz, fény fény felé,
te, csontjaim jövője
és szerelmemé!

Ébredtem: gyermekkorból
te ne ébredezz.
Számat bú keseríti;
te mindig nevess.
Bujj bölcsődbe és
pólyád pihéi közt is
védd a nevetést.

Szállj oly magasan, tágan
és fenségesen,
hogy tested frissen pirkadt
hajnal-ég legyen.
Óh, bárha, édes,
visszaszállhatnék pályád
eredetéhez!

Nyolc hónap: mosolyodban
öt kis narancság,
öt apró és falánkul
fehérlő vadság.
Mintha megfogant
öt kölyök-jázmin volna
öt kis tejfogad,

mely holnapra majd csókok
határőre lesz,
állkapcsodban harminckét
ádáz fegyveres,
s érzed, tűz fut át
fogad alatt, keresve
szerelmed husát.

Szállj, fiam, anyád melle
két hold: az lakod.
Két melle hagymától bús,
légy te jóllakott.
El ne dőlj, s ne tudd,
mi van most a világban,
s apád mire jut.

^{_{/András László ford./}}