Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

 

Gyerekkel túrázni más, mint amikor az ember egyedül megy. Gyerekkel figyelembe kell venni a kölök tűrőképességét is - manapság x idő után már fészbúk elvonási tünetek vannak és a természet csendje simán a webhez szokott idegekre megy. Eképp megértem, ha valaki családostul nekivágva igyekszik a tűrőképesség, befogadóképesség határaihoz igazítani a túrákat.

 

Egyedül viszont azt kell mondjam, hogy pont két-három nap után bomlik ki igazán a túrázás igazi veleje.

Tavaly kétszer is többnapos szakaszokat csináltam. Először Hollóházáról át Szarvaskőre (4 nap), másodjára pedig Szarvaskőtől Jósvafőig (5 nap). Mindkét esetben azt tapasztaltam, hogy az első két napon az ember feje tele van mindennel és bár élvezi az erdő csendjét, a függetlenséget, az egyedüllétet, de mégis ott citerázik a fejében a civil élete, a problémák, a megoldandó dolgok, a kapcsolatok útvesztői stb stb stb.

Kb két napnak kell eltelnie, amíg az agy kimossa magából a salakot és kb a harmadik nap felétől jön el az a pillanat, amikor az ember végképp maga mögött tudja a civilizációt fejben is és ténylegesen elkezdi a vándorlást. Ilyenkor nyílik meg igazán a táj, lesz mélysége. Erősebbek a fények, az illatok, a hangok. Kicsit mintha más dimenzióba kerülne az ember.

 

Két kép jut eszembe - mindkettő a mátrai szakaszról; Sasbércre leérve, miután napok óta csak hegyeket láttam magam körül, egyszerre csak ott feküdt előttem a nagy magyar Alföld, hosszan, mint egy terepasztal. Meleg nyári dél volt, hétágra sütött a nap és a síkság szikrázott, a távolban még a Tisza ezüst szallagja is kivehető volt a párában. Muszáj volt ott leragadni és bámulni a tájat. És ahogy ott ültem, úgy éreztem, hogy a világ tetején vagyok, ahol nyugi van, míg a lábam alatt zajlanak a hétköznapok - pöfékel az erőmű, robognak a kocsik az autópályán és valahol nagyon messze a láthatatlanságba veszve dübörög Budapest. Jó érzés volt nagyon megélni ezt a kivülállást.

 

Egy nappal később, amikor Szarvaskő felé tartottam a Gilitka oldal előtti betonúton caplatva aszfaltozó munkásokba botlottam, akik a nyári hőségbe izzadva terítették a szurkot. Én meg a nyirkos erdei árnyékból hoztam magammal a hűvös levegőt. Ahogy ott elmentem mellettük, akkor is előjött az az érzés, hogy mennyire más az utazó lét, amiben nem zavar semmi, sem a hőség, sem az idő múlása, nincs stressz és nincs megfelelési kényszer sem.

 

Ezt egy egynapos túrán csak kvázi nyomokban, pillanatokra lehet átélni, több naposoknál viszont huzamosabb időre az ember társául szegődik a nyugalom az időtlenség és az önmagáért való létezés.

 

Azonban ez nagyon veszélyes is tud lenni, mert több nap ilyen zen-hangulat után nekem pl általában szinte fizikai fájdalom visszatérni a normál életbe, visszaállni a kötelező taposómalomba, aminek elviselésében az ad erőt, hogy nemsokára ismét becsomagolhatom a hátizsákot és mehetek vissza.

 

Szóval ha egyszer lehetőségetek van rá, én mindenképpen javaslom, hogy vágjatok bele hetes-10 napos túrába akár egyedül is, mert hihetetlen élmény!