UNGVÁRI LÁSZLÓ ZSOLT: ZENÉSZ, HUNYT SZEMMEL
I
Ahogy az esős járdasor tovafut,
az álom küszöbén virraszt a hársfa,
szerelmünk homokórája vízbe hull.
Bújj hozzám, fejünk alatt forró párna,
ha jön a tél, lebegvén angyalokkal,
a csillagtalan éggel betakarlak,
ezüsttopánkát adok, fehér hóval
erősítlek, hogy megmaradj szabadnak.
Dúdold nekem, hogy rejtőzve értem élsz,
hogy nem markol beléd soha már a félsz.
Súlytalan áradsz bennem, mint fény a habban.
Ki ölelt egyszer, örökre társra lel,
tisztaságunk él, s az éjből suhan el,
mint felhők a csillámló, kék magasban.
II
Mint felhők a csillámló, kék magasban,
úgy sejlik föl sok törékeny évem,
a friss élet, mi rezgett öntudatlan,
világolt benn a forró anyaméhben.
A hó hozott az érett napvilágra,
az első sírást hosszú csönd követte,
a fagyban takart anyám karcsú álma,
a tél csillaga hullott tenyerembe.
Látod, kedves, most mindezt elmesélem,
hisz átsüt hangod az evilági léten,
engem keres, tükrök közt, messze, túl
sebzett valón, a gyermekkorba térve.
Kicsiny vonattal szállunk fel az égbe,
s a zöldkarikás bohóc eszembe jut.
III
A zöldkarikás bohóc eszembe jut,
a cirkusz apró sípja szól kezemben,
mienk a város, röptet az esti út,
a szem mögött a hó függönye lebben.
Ez, lám, az első kéksipkás karácsony,
téli szeráfra várok ágyba bújtan,
a szegen szunnyad barna kiskabátom.
Az éji hóval ablakodra hulltam:
az ébredés, hidd, együtt mindig szebb lesz,
lényed él bennem, szól felnőtt szívemhez,
játssz nékem újra most, köt a húr, a dallam.
A világ bent kitárul, eljön majd az ünnep,
gyermekeink nagy körhintára ülnek,
pörögvén fehér, adventi havakban.
IV
Pörögvén fehér, adventi havakban,
hiányod súlyom, a lélek félreüt,
nem kellek már. Miért hagytál magamra,
mint a hangolatlan, törött hegedűt?
Miért a sziszegő, forró fájdalom,
a magány kulcsa a hűlt szobazárban,
s hogy a versemben csak veled alhatom,
ha éj jön s a valóság logikátlan?
Ki érti meg, hogy nélküled nem élhet
soha hangom, hisz tört ütembe téved,
s mi bent dönget, a semmi szétzilálja?
Mi volt? Mi volt, mi engem hozzád fűzött?
Test kottája, mi istenekhez űzött?
A felnőttkor szép álmunk szerterázza.
V
A felnőttkor szép álmunk szerterázza,
de hidd el kedves, mindig érted éltem,
ha öleltelek fájva, félve, fázva,
s fülem a szívedet hallgatta szépen,
több volt az anyám ölénél is talán.
Simogattál, mint bohó gyermek tetted,
ha teltek lázban percek, s órák után
rám néztél, kisebb lett köre szemednek
a forróságtól. Kezed elbújt kezemben,
verset hallgattunk, élt a fény szívedben,
világított arcod, s hittem, te vagy én.
Miért kellett ez örökre véget érjen,
miért maradtam tehetetlen, tétlen?
Villanó hab leszünk az isten tenyerén.
VI
Villanó hab leszünk az isten tenyerén,
e kettős magányban egymásba forrtan,
ágyam a tél, felejti tested melegét,
a való metszett csontként összeroppan.
A csönd fagyott üveggömbjébe zártan
nem hallom többé dallamát hangodnak,
mélységet mér rám a különített távlat,
rejtélytelen lesz a múlt és a holnap.
Emlékszik még rád föl-fölizzva testem,
tudja, nem vagy, elérhetetlen lettem,
de mondd, sötét nappalaim ki látja?
Ki számol le a sűrű hallgatással?
Érezlek most, hívnálak vallomással,
mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva.
VII
Mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva
úgy gondolok most arra, mi enyém volt,
szádra, szép melled domborulatára,
én, ki benned egyetlen nőt hitt s csókolt.
Talán majd egyszer emlékszel s megérted,
hogy tévedtünk bár, de összeköt a múlt,
s míg futnak bennem társtalan az évek,
a halálunk golyója homokba hull.
Oda érj, hol nincsen magány, betegség,
csak tiszta ég, barokk kotta hangjegyét
húzza vonód s tudod majd, a zene él.
Én az maradok, aki mindig voltam,
s bár elmentél, lásd, rád lelek a szóban,
melenget egy hosszú, téli költemény.
VIII
Melenget egy hosszú, téli költemény.
Mit nem adnék, ha most velem lehetnél,
hallgatnánk szobámban vékony énekét
a kék begyű cinkének, mely fagyban él,
akár én most magamban, nélküled.
A nappal üres és mindig tárgytalan,
rám hullatják beteg, fehér fényüket
az éjek, s mi a magányban megmarad,
kihunyt csók, lehalkított vágy zenéje,
őzszemed barna, kisebbedő fénye.
Nem bírhatlak már sajgó akarattal,
elmos az eső és a bánat megver,
tele van testem érintéshegekkel,
perc csak, és meztelenül ér a hajnal.
IX
Perc csak, és meztelenül ér a hajnal,
s aki elmegy, tárgyakon hagyja kéznyomát,
idegen lesz a ház, nincstelen az udvar,
bolyong a fényben a bolyhos hársfaág.
Ki visszatér a függönyözött múltból,
tűhegyen jár, mint a bántó gondolat,
rózsát őriz, mely egykor ölbe hullott,
mint feledésre apró gyémántlakat.
Megyek hát, feledem lépted ütemét,
viszi a folyó szerelmünk kék egét,
nincs semmi már, mi e földön vigasztal,
esős utcád emlékeztet rád ma még,
míg idézlek szeptember e reggelén,
s égre száll a fasor, szaglász a nappal.
X
S égre száll a fasor, szaglász a nappal,
de ma másnak virrad fehéren az ég,
tán mást csókolsz az őszi alkonyattal,
kertedben mókus lakik, tücsök zenél.
Más vigyázza kedved, szellős mosolyod,
másnak melegítsz friss, gőzölgő teát,
míg én a súlyos, borongó napokon
szólítlak válasz nélkül órákon át.
Elrejt az idő. Úgy fognám kezed,
mint aki erősödik, gyógyul veled,
hogy életünk ne maradjon lombtatan.
Mesélnék neked hóról, téli lázról,
de halkulok, s a rejtett angyal rám szól:
az időből kihull mind, ki szótalan.
XI
Az időből kihull mind, ki szótalan,
hát ne hallgass, és mondd el, hogy mi bánt,
mi fáj, meghaltam-e benned nyomtalan,
s mit érek így, hogy egyedüllétre szánsz?
Rossz-e most neked? Még él benned a láz?
Állhatok ellen magam szomorítván
annak, mi volt és ma visszahangzó magány,
de hallgat majd, mint sötét, nagy kincstár?
Fenyít még az utolsó találkozás.
Kimondatlan végszó, mit nem hallhat más,
csak én, ki valód poharát kiitta.
Mintha kéz nélkül élnék, metsz hiányod,
de vers dobban, sírva űrbe kiáltok,
s lendül a karod most, akár az inga.
XII
S lendül a karod most, akár az inga,
mintha láng lett volna, mit szétbont a múlt,
tested mértana, íveid nagy titka,
a lényed, mely mindig szeretni tanult.
Sújt a szó, veszejt, hisz nem lehetsz enyém,
zálog volt tested, a lelked sarkköre,
sodorna csillag, ezüst áram feléd,
az élet, a vers, hogy fogadj örökbe.
A lebegést oldja az emlékezet,
lelkünk nagy útja kék örvénybe vezet,
kagyló zúg ezüsttel, lám, egyre hívna...
Percbe gyűjthető az idő egésze,
míg fölnézel a kettőnk lakta égre,
s ritmus lüktet szívedhez igazítva.
XIII
S ritmus lüktet szívedhez igazítva,
tegnapokban alszol, mindig útrakélsz,
a szerelem ezer szobája nyitva
áll neked, suhansz fehérben, mint a tél.
Most állsz előttem kábultan, szomorún,
visszanyelt szavakkal, súlyban, nesztelen,
mondd, hogy vegyek erőt a vak, beteg bún,
tudván, hogy örökre elveszítelek?
Lehull a lomb, bujdos benn a fanyar ősz.
Mért, hogy hunyt sorsoddal bennem egyre nősz?
Mészként szivárog belém, mi alaktalan,
mint fagyott hóban, meztelen reszketek,
a zilált ütemben orvul csönd rezeg.
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan.
XIV
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan,
hisz rajtad kívül nincsen senkim, semmim,
s a kötés, mi elszakadt valótlan,
miénk lehet újra egy hosszú percig.
Ne hagyd, hogy űzzön árnyék és felejtés,
őrizz meg engem, mint színt a lepkeszárny,
s ha rám gondolsz egy szótlan téli estén,
veled leszek, a versem megtalál.
Ha el is hagysz, én soha nem feledlek,
örök, mi kettő, nincs élte az egynek,
egyedül nem szólhat, téveteg a húr.
Most messze leng a sétány, kell a csók,
úsznak az égen ragyogó, kék hajók,
ahogy az esős járdasor tovafut.
XV
Mesterszonett
Ahogy az esős járdasor tovafut,
mint felhők a csillámló, kék magasban,
a zöldkarikás bohóc eszembe jut,
pörögvén fehér, adventi havakban.
A felnőttkor szép álmunk szerterázza.
Villanó hab leszünk az isten tenyerén.
Mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva,
melenget egy hosszú, téli költemény.
Perc csak, és meztelenül ér a hajnal.
Égre száll a fasor, szaglász a nappal,
s az időből kihull mind, ki szótalan.
Lendül a karod most akár az inga,
ritmus lüktet szívedhez igazítva.
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan.
(Helikon. Irodalmi folyóirat. Kolozsvár. XVII. évfolyam, 1. [447.] szám. 2006. január 10.)
