Vajda Endre, *Dés, 1914. júl. 18., †Bp., 1987. dec. 17.: költő, esszéíró, kritikus, műfordító

 

 

PÁL IGÉJÉRE

 

Ti, akik megálltok előttünk

És belenéztek a szemünkbe,

Derítőn, mint az esti csillag,

Vagy reggel a sötétség szűnte,

Aztán kezeteket nyujtjátok

S érezzük, hogy az esti harmat

Leplét remegve hűtik rajta

Idegenből szálló fuvalmak,

Arcotok pírja, mint a zászló

Lengése, fehér színt lebegtet,

A szivárvány halkuló kékjét

Őrzi hunyása szemeteknek,

Törékenyen, mint a fényosztó

Szelíd olajú esti mécses,

Mely világot gyujtott a hitnek

Titkába való révedéshez

Az Apostol előtt, ki gyenge

Cserépedénynek látta testét,

De mégis benne vetett lángot

Az Istent kereső fényesség.

Törékenyek vagytok, a napnak,

Sötétnek, viharnak, esőnek,

Alkonyoknak és háborúknak

Rontásai mind rátok törnek,

Belsőtöket emészti a tűz,

Mely lényetekből szétsugárzik,

A bukott fény, mely néha kormot

Pernyéz, ha eljutott a társig.

És mégis ti vagytok hitünknek

Törékeny kis cserépedénye,

Kedvesünk biztató intése,

Anyánk csilló-kedvű reménye,

Nővéreinknek kacagása,

A mosolygó tükrű barátság,

Életünk tévedt keresztútján

A megbocsátás és a váltság.

A szeretetnek olajával

Teltek, mire a szív sóvárog,

De a lélek szemét homályba

Vonja a hitvány földi hályog,

Hogy imbolygó kezünk elejti,

Miért mohón kinyult, a mécsest,

A drága olaj földre ömlik

És sötét lesz, ó jaj, sötét lesz!

 

 

 

Innen és túl. 540-541.