Szabó Lőrinc

 

Téli fák

 

Hegynek vitt az erdei út.

Megálltam. Vacogtak a fák,

jobbra-balra messze kinyílt

szemeim előtt a világ:

a táj, mint vén agy vértelen

eszméi, úgy levetkezett

és nem maradt belőle, csak

a csontváztiszta szerkezet.

 

Tél volt és csönd, még semmi hó,

az esti köd gyült és oszolt.

Az elmúlt nyárnak a halott

jelen csak kísértete volt

s az élt, a múlt, mikor arany

sípot fujtak itt a rigók,

a zöld nyár, melynek hült helyén

most füstként szürkült a bozót.

 

Kísértet voltam én is a

felboncolt és kipreparált

erdőben: szinte csontomig

éreztem a csupasz halált.

– Fa vagyok én is, ágbogas

csontváz! – és éreztem a gúzst

s hogy az idő hogy marja le

rólam is a lombot, a húst.

 

Soká és mozdulatlanúl

álltam ott a dermedező

csöndben… És lepattant egy ág

és megmoccant a temető.

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most

rám fogta ezer fekete

vasvilláját és körülállt

a halott vázak erdeje.

 

– Nono! – ráztam fel magamat

és megindultam és mire

elértem az első házakat,

átjárt az élet melege,

de tovább is, egész uton

láttam még, hogy a ködön át

hogy döfködtek felém fekete

szarvaikkal a téli fák.