GERGELY ÁGNES: SZERETEK VÁRNI RÁD

 

Eső kering az utcán, s idebent

a lámpa körül gyűrűzik a csend,

ahogy ülök és várlak.

Nincs más világ: magamba búvom el.

Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,

ilyenkor óriás vagyok,

aki elég magának,

lebegek fönn, a csont-palack felett

és az sem érdekel,

hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

 

Ülök és várlak.

Mióta várok így?

 

Emlékszem, meggyűltek az évek,

feltornyosult a megvárattatás,

közben mosoly fürösztgetett, közelség,

jószó, szívesség és kézfogás,

lassanként gyanús lettem önmagamnak

s előrebukván a jövő felé

(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)

belémfagyott a maradék lehellet

és meggyűlöltem, akit várni kellett –

 

és most eszméletem hideg falára

kikönyökölve nézek innét,

s mint az igazi boldogok,

a tétovázó ifjúságra

s a lépteidre gondolok.

 

Te vagy bennem a bizonyosság,

az önvédelem és a gőg,

a különbség, az azonosság,

a fejtartás mások előtt.

Ha jössz, a padló is megéled,

körvonalat kap a világ,

a tárgyak előrefeszülnek,

türelmük szétveti az ajtót,

lebiccenő fejem fölött

a lámpa lélegző virág,

jaj, nézd, hogy szeretek,

szeretek várni rád,

 

nézd, én, az egykori csavargó,

hogy ülök itt, nyugalmi lázban,

e mozdulatlan mozdulásban,

ülök és várlak, várlak –

állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,

még felmutatlak a világnak.

 

 

 

Ajtófélfámon jel vagy, 1961 [49-50.]