GARAI GÁBOR: MEGTARTÓ VARÁZSLAT

 

József Attilához

 

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.

Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.

       – Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből

       (mint lomha ellentmondás lapul meg benne)

                                                                  – a lombot.

 

 

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:

csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.

       – Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből

       (mint elkárhozott lélek, rejtezik benne)

                                                                  – a szobrot.

 

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;

fények léha szökése, hullámok fénytörése.

       – Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből

       (mint celában a szabadság, álmodik benne)

                                                                  – a szebbet.

 

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény:

törvénye – émelyedett sár, felszínén szétömölvén.

       – Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból

       (mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)

                                                                  – a rendet.

 

 

 

Megtartó varázslat [164.]