Szécsi Margit: József Attila emlékének

Kinek haján átlátni
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz
vonul oly esendőn:

annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.

Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.

Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond - inkább hiszem,
mindenki bolond volt.

Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikongatva tér a sírba
mintha megbomolna.

Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.

Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.

Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát -
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.