Szép estét!
~~~
Mivel holnap nem tudok jönni, ezért most teszek fel egy József Attiláról szóló összeállítást.
A költő 1937. december 3-án halt meg.
1938 januárjában a SZÉP SZÓ első számában pályatársak emlékeztek rá, és búcsúztak tőle.
Ezekből válogattam:
Berda József: Meghalt
Nincs magyarázat. Akasztófára jut,
vagy a vonat elé veti magát, kit
bántani mer a durva valóság! -
Mint a hímporos lepkeszárny, oly
érzékeny voltál te, bátor barátunk.
A dallam, az örök dal hevíté
a finom hangszert; ideged, s mikor
már csordultig telt a pohár: szörnyű
áment mondtál ki magad felett.
Itt nincs segítség már, hiába verjük
a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még,
s tudjuk, - nem kapunk feleletet tőled
soha többé!
***
Fenyő László: Sorok keretben
Lepecsételt makacs szív, dermedt izzásu szemgolyó...
Kik tajtékoztak ellened, megtehetik mind,
a te szájadban sár, oly tömény hallgatás,
hogy elsápadnak apró földi csöndjeink...
Itt maradtunk hát nélküled, halottvivők,
rángó, gőgjével küzködő ajakkal, siratók,
messzi barát, te végkép meztelen, többé nem vetkező,
az udvaros holdtölte már nem szólogatja homlokod,
tüdőd dugattyuja nem méri már a kis időt:
a silányat, salakosat, mely a légvétel résein
furakodik be és ütemes dolgát végzi szüntelen,
a te időd már tömb, hegyek mélyében alvó nyers szobor
s nincs az a csákány, amely megmozdítaná
s nincs ekrazit, melynek hatalma meg nem törne rajt.
Bocsásd meg, hogy vagyunk...ha van bocsánat arra tefeléd...
Ó, szégyen ilyenkor a piros arc, a zörgő száj, a rezzenő tekintet,
az élet bárdolatlan eszközeit merre rejtsük
méltónak lenni hozzád?
Kortársak, fáradtak vagyunk mi is, tört nemzedék,
kik szíjjuk egyre a jövőtlenség legét,
de sorainkban nincsen oly elvetemült,
ki büntetésül érdemelné ezt a kort,
mely emberöltőnk. Küzdünk ellene,
minden rezzenetünk gyémántos lázadás...
Ki tudja, melyikünkben érik már a rák,
melyikünk ellen ólálkodik puskacső,
számüzetés, bitó vagy éhhalál?
Immár szárszói földbe gyüjtötték tagjaidat...pihensz...
a gúny száraz lehellete arcodig el nem ér
s hol shakespeari boszorkák jósszava imbolyog:
hült néked a világ, e csillagsütötte fenyér.
(1937 decembere)
***
Horváth Béla: József Attila
Bolond világot oktatott, bolondokat vagy banditákat,
Okos szívében jajgatott a világ töredelme,
A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat
S a csattogó vonat a csontját követelte.
Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen,
Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,
Harminckét évig állt a földön mennybe-készen,
Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!
Az nem lehet, hogy ennyi kín hiába volt a proletárokért,
Az nem lehet, hogy hasztalan tépette széjjel gyönge húsát,
Az Irgalom a síneken letörli azt a drága vért
Mert értünk dőlt az Úr elé a dal s a vértanúság!
Ne sírjatok, Angyal suhog ma köztetek,ti sárga proletárok,
Egy költő lankadatlan bontogatja rólatok a rabigát,
Aludt a földön veletek, tiértetek a mennybe fölkiáltott,
Hát szolga-népek! hirdessétek minden korban József Attilát!
Legyen hazája már az édes Örökkévalóság,
Vegyétek sátratokba, Mennybeli Karok!
Harmatozzatok rája, égi rózsák,
Ti csillagok, az örök fénybe világítsatok!
Legyen lakása köztetek, ti szegények, ti gyöngék,
Mert jászlatokért kellett homlokának szétloccsannia,
Legyen most jászla mind a két öröklét:
A véretekbe és a mennybe jusson József Attila!
Ajánlás
Ha szólsz az Angyalokkal, kérlek, engem ne feledj el,
Én küzködöm tovább, számon a te dicső neveddel,
És dolgaimban a te okos ujjad int rám,
Ne hagyj el engem, szólj nekem az égből, vagy a sírból is,
Attilám!
***
Déry Tibor: Emlékül
/részletek/
"Egy szegény ember, egy nagy költő halt meg.
....
Testben könnyű, és szeretetreméltó volt. Mozdulatai lassúak voltak, bajszán, melyet hol leborotvált,
hol megnövesztett - mintha hiúságának nagy hamleti kérdésére keresné a feleletet - bajszán invitáló,
csendes mosoly ült, maga is oly könnyű, mintha saját beteljesedésétől félne.
...
Sovány koszton élt, s domború, fénylő salátafejeket hordott be verseibe...
...
Idegenszerűen mozgott a valóságban, melyet pompásan ismert. Ahol tapasztalata rövid volt, megtoldotta egy verssel. Elbűvölő az a gyöngédség és tárgyismeret, mellyel a világ apró örömeit dicsérgette.
Versbeli alakjainak érzéki erejük van.
A térben mozognak, kicsattanón töltik ki három kiterjedésüket, tapinthatók, ragyognak.
...
Nem tudom elfelejteni gyermekien szelíd mosolyát. Olykor incselkedő volt, olykor meghunyászkodó,
mindig szemérmes. A mosoly az értelem gátjain átjutott nevetés. (Az állatok nem tudnak mosolyogni)
Ahogy múltak az évek, Attila egyre ritkábban nevetett, egyre gyakrabban mosolyodott el.
Fiatal éveinek hetykesége, irdatlan jókedve egyre tompult, simult - költészetének tündértükréből kamaszarca mind komorabban nézett vissza az emberre.
Túlkorán szokott le a nevetésről.
Nyomorúságos gyerekkora után még maradt benne vidámság, szertelenség és fiatal gőg, nyomorúságos
fiatalsága után, mintha már nem bírta volna erővel, mellére ejtette fejét....
...
Megindító volt: mint egy éhes gyermek vágyott az örömre! Képzeljük el, hogy valaki időtlen idők óta egy pókhálós,
sötét, végnélküli folyosón halad, amelyből nem tud kijutni, mert jobbra-balra az ajtók le vannak zárva.
Képzeljük el már most, hogy a folyosó padozatán garmadával hevernek a kulcsok, de bármilyen türelemmel kísérletezik is, már évtizedek óta, egyik kulcs sem nyitja egyik zárat sem. Más hangot nem hall a csendben, mint saját léptei zaját, és a zárak reménytelen, rozsdás csikorgását. Végül már nem hajol le több kulcsért, noha találna még lelkében.
Az ember lassanként meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik.
A művész legmagasabb világi öröme, az egyetlen hasonanyagú fizetés, melyet munkájáért a társadalomtól
kaphat, művészi verejtékének egyetlen keszkenője: az elismerés - ha későn jön, visszautasítja.
Az a kevéske öröm, amit barátai szerezhettek neki, későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek...
...
A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette....
...
Tanúja voltam annak a lassú, olykor görcsös, megrendítő önnevelésnek, amellyel az embergyűlöletnek
helyet igyekezett szorítani szívében, mint ahogy az anya helyet szorít testében a fejlődő gyereknek...
...
Nagy költő volt. Messziről próbálom nézni - nem sikerül, túlságosan a szívemhez nőtt. Úgy hordozom
magamban, mint egy elkárhozott lehetőségemet. Nem is méltatni akartam - hanem síremléket emelni
neki lelkiismeretemben..."
