"Kutyára ... ezek a népek is esküdhettek, még, ha nem is voltak szlávok"
Theotmar salzburgi érsek írta 900-ban IX. János pápának: "Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy az ungarusokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek ... azt a bűnt, amit mi tévedésből és egyetlen alkalommal elkövettünk, ők maguk sok éven át folyamatosan elkövették. Ők maguk fogadták be az ungarusok nem csekély tömegét, és azok szokása szerint saját álkeresztényeik fejét teljesen kopaszra nyírták, és a mi keresztényeinkre őket rászabadították (Ipsi Ungarorum non modicam multitudinem ad se sumpserunt, et more eorum capita suorum pseudochristianorum penitus detonderunt et super nos Christianos immiserunt) ... Isten templomait felgyújtották, és minden épületet elpusztítottak, hogy egész Pannóniában, legnagyobb tartományunkban egyetlen templom sem található, amint azt az általatok rendelt püspökök is – ha be akarnák vallani – elbeszélhetik, hány napon át mentek, s az egész területet elhagyatottnak látták. Amikor pedig tudomásunkra jutott, hogy a hungarusok betörtek Itáliába, igen kívántunk ugyanezek szlávokkal békét kötni".
"A zala megyei és erdélyi birituális temetkezés nem támasztja alá, hogy az avarok mozgattak volna komplex szláv népeket, de nem kizárt, hogy egy-egy avar kori csoport termelési rendszerébe integrált szlávokat vagy más etnikumba tartozó, de szintén hamvasztással temetkező népeket. A zala megyei birituális temetkezési előfordulásnál a sztyeppén legyőzött és a történelemből eltűt ant nép töredékeit gyanítják, egy a feltárás során előkerült poncholt övcsat alapján."
Szőke Béla Miklós a garabonci I-II. sz. temetőkről: „Éry Kinga (tanulmányát ld. KAROLINGERZEIT 1992) elemzése szerint Garabonc I népességének legközelebbi párhuzama a korban ugyan kissé későbbi (10–11. századi), földrajzilag azonban közeli Ptuj (Pettau) népessége, olyannyira, hogy közöttük akár közvetett vagy közvetlengenetikai kapcsolat is fennállhatott. Ugyancsak közeli párhuzamok még a 6–7. századi, nyugati germán (frank) Anderten, a 11–12. századi drevljanok, a 11. századi Zalavár–Kápolna és a 9. századi morvaföldi Rajhrad temetőjének embertani szériái. Ezek mellett feltűnik még egy kisebb, dunai bolgár származású csoport is (ld. két europo-mongolid egyed, ill. egy torzított koponyájú egyén).
Történetileg értékelve a fentieket, lényeges momentum, hogy Garabonc I. leszármazottainak egy részét Zalavár–Vársziget 11. században épült kápolnája köré temethették el. Igen valószínű tehát, hogy a garabonci közösség utódai helyben kontinuusan tovább éltek. Még izgalmasabb azonban az, hogy Garabonc I egyedei igen közeli genetikai kapcsolatot mutatnak Ptuj 10–11. századi népességével. Pribina ugyanis Ptujban – a 9. századi Pettauban – a Conversio Bagoariorum et Carantanorum szerint már Liupram salzburgi érsek idejében (836–859) templomot építtetett (WOLFRAM 1979, 54–55). Mivel egyelőre Ptuj 9. századi népességét nem ismerjük, csak e későbbi temetőre (KOROSEC 1950) alapozva tételezhetjük fel – Zalavár példájával is megerősítve –, hogy mindkét Pribina-birtokon már a 9. században etnikailag egymással igen közeli rokonságban álló népesség élhetett (a nagyságrendi különbség miatt ugyanis valószínűtlen, hogy Garabonc I lakossága költözött volna a 9. század végén Pettau–Ptujba). S ha ez igaz, érthetővé válik az a látszólag váratlan analógia is, miszerint a drevljanok szintén közeli rokonságban álltak a garabonci népességgel. DNy-Dunántúl 9. század előtti, avar–szláv népességének egyik fő komponensét ugyanis azok a du(d)lebek alkották, akik Apsich (dunántúli) avar vezér 7. század eleji keleti hadjáratának eredményeként, fogolyként kerültek a Kárpát-medencébe. E du(d)lebeknek a Dnyeszter és Bug vidékén helyben maradt utódai a volynjánok, akiknek közvetlen keleti szomszédságában voltak a drevljanok; utóbbiak törzsterülete azonban hajdan szintén a du(d)lebek területe volt (SEDOV 1982, 94–106, SZŐKE 1992c, 139–143).
… a formakör távolabbi párhuzamai közép-ázsiai, szteppei europid típusú népességek (kazahsztáni szaka, szauromata és Urál-vidéki szarmata) felé mutattak.
Mosaburg/Zalavár település-agglomerátum szolgálónépének harmadik, antropológiailag feldolgozott temetője, Zalaszabar–Dezső-sziget a helyi, környékbeli késő avar kori települések lakóihoz mutat leginkább rokonságot (ld. ÉRY Kinga és MÜLLER Róbert tanulmányát in: KAROLINGERZEIT 1992).
A fentiek alapján úgy látszik tehát, hogy a Pribina által »körös-körülről összegyűjtött« szolgálónép nagyobbrészt a helyi és a közelebbi környék településeinek avar és avar–szláv (dudleb) lakosaiból lett toborozva. Ezt színezték különböző mértékben a távolabbi vidékekről elszármazottak: így a már Nyitrán Pribinához kapcsolódott, főként katonai szolgálatot teljesítő férfiak és azok szűkebb hozzátartozói (»morva« embertani réteg), a Délvidéken a bolgároktól, ill. Ratimartól hasonló célból elszegődött katonák, ill. a már korábban a bolgárok fennhatóságától szabadulni igyekvő s részben a zalai dombok közt menedéket lelt timocánok és abodriták (praedenecenti) családjai (BÓNA 1984, 350). De a megélhetés, az esetleges felemelkedés csábító lehetőségének tűnhetett az újonnan szerveződött grófság az Alpok folyóvölgyeiben élt szlávoknak és a távolabbi, bajor és alemann területek elszegényedett rétegeinek is (ld. az írásos források neveit és a temetők nyugati germán embertani elemeit).”
