Vachott Sándor, vachottfalvi és turóczi, *Gyöngyös, 1818. nov. 17., †Buda, 1861. ápr. 9.: költő, jogász

 

 

BALATON VIDÉKÉN

 

Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!

Ölelve tartanak a part karjai,

S mert mondhatatlan szép ezüst öled,

El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.

Megáll a vándor csöndes partodon,

S bár hüvös ősszel lásson tégedet:

Fürödni benned élénk vágya jő.

Midőn a nyájas este szétborong,

Leszáll a holdnak szellemrésze rád,

Leszáll a fényes csillagtáboré,

És fenn az égen csak testök marad.

Lágy habjaidnak búskomoly zaja

Felkölti a sziv mély sejtéseit.

Szép vagy te, oh hullámzó Balaton!

Közel hegyekről rád zöldellenek

Végetlenül a jókedv bokrai,

Mikről a bornak dús gyümölcse függ.

De homlokodra tőn, óh Badacson,

Az alkotó kéz sziklakoronát,

Hogy légy királyné a hegyek között.

Hadd nézzek én szét bérceid fokán.

Előttem áll, mint összedőlt remény,

Miként kirablott fészek, Szigliget.

Az őszi nap bágyadt sugáriban

Látom Csobáncot, Tátikát, Rezit,

S a messzekéklő Szent Mihály hegyét.

Költőd regéi, gyönyörü vidék,

Örök zománcot vontanak reád.

Az utazóra, látván váraid,

Eltünt időknek levegője száll.

Víg Badacson még, víg és népes is:

Szüretjein ki lenne szomorú?

Régen keserge a szép Rózsa itt,

A vén diófa már kiszáradott,

Melynek tövében ült. És a rigók

Csak vigalomnak hallják hangjait.

Még összegyülnek a termő hegyen,

Szomszéd megyékből hölgyek és fiak.

Bájlók a hölgyek, mint a táj maga,

Szintoly igézők, mint szép Rózsa volt;

De nincs komor bú arcaik felett.

Szemök vidám, mint a szőlő szeme,

Élénk daloktól zengnek ajkaik,

S az éjszakákat táncban lejtik el:

Im zeng az este víg zenéje már!

Jertek barátim, minket hí e hang!

Örüljük át a holdvilágos éjt.

S midőn a hajnal első fénye kél,

Fogjunk kezünkbe habzó poharat,

S éltessük e táj őszült dalnokát!

 

 

 

Emlékeim, Füred, 1842 [84-85.]