Legutóbb a parthus topikban foglalkoztunk az Aral-tó kiszáradásának kérdésével.

 

 

http://atom.blog.hu/2007/06/01/anyu_ha_gyapotbol_keszult_ruhat_veszunk_

 

Az Aral-tó (ha valakinek nem jutna eszébe) nem az Aral olajtársaságról híresült el, hanem arról, hogy egykoron a világ egyik legnagyobb tava volt. Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Turáni-alföldön fekszik. 1960-ban a világ legnagyobb tavai közül negyedik volt a sorban, ma már csak a nyolcadik. És ez nem azért van, mert hirtelen született egy-két tengerméretű tó máshol, és nem is Dubai-ban csináltak mesterségesen, hanem az Aral folyamatosan eltűnik. Furcsán hangzik, hisz a suliban annak idején erről szó sem volt, de ma már nyilvános, hogy az Aral-tó esete az egyik legjobb példája az emberi beavatkozás miatt bekövetkező ökológiai és humánkatasztrófának.

 

Az '50-es években roppant nagy vízigényű gyapotültetvényeket telepítettek a tavat tápláló két folyó, a Szir-darja és az Amu-darja mentén, ezáltal a megszokott víz csak egy töredéke táplálta a tavat (mivel a csatornáknak csak 12 százaléka szigetelt, az elvezetett víz 30–70 százaléka elfolyik a sivatagba). 2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének a 75 százalékát, vízmennyiségének pedig a 90 százalékát! Napjainkban már nem is egy tóról, hanem kettőről beszélhetünk, a nyolcvanas évek végén ugyanis a vízszint olyan mértékben lecsökkent, hogy a tó két részre vált. Az elmúlt nyolc évben a vízszint újabb 5 méterrel apadt, és a nagyobbik tó újabb két részre szakad, már csak egy vékony sávban elhelyezkedő terület kapcsolja őket össze. Az egykori halászfalvak több tucat kilométerre kerültek a nyílt víztől. A szintén tópartra épült Mujnakban üzemelt valaha a Szovjetunió legnagyobb halfeldolgozó üzeme, ma már a településről csak félnapos utazással érhető el a tó. Valaha évi 44 ezer tonna halat halásztak itt, mára az iparág összeomlott, a munkahelyek megszűntek.

 

A kiszáradt sós pusztaság teli van mérgező növényvédőszerekkel, melyeket a szél mindenfelé elvisz, s melyek bekerülve az ott élők légzőszerveibe, az élelemláncba épülnek. A térség lakóinak egészségi állapota lesújtó: az emberek alultápláltak és vérszegények. A világon itt a legmagasabb a nyelőcsőrákos megbetegedések aránya, a környék rákos betegeinek 80 százaléka a rák e formájában szenved. Évek óta sejtik, de mára már bizonyították is, hogy a megbetegedések legfőbb oka a gyapotföldeken használt növényvédő szerek és gyomirtók intenzív használata.

 

Jelenlegi állás szerint 2020-ra teljesen kiszárad az Aral-tó, de van lehetőség a megmentésére. Ehhez persze még sokat kell tenni: elsősorban a kazah kormány közreműködésével megépíteni egy második duzzasztógátat is, amelynek költségeit a Világbanktól kapott 126 millió dolláros kölcsönből fedezik. Az első gát, amely szintén a Világbanktól kapott kölcsönből épült fel 68 millió dollárból, a kilencvenes évek közepén szétválasztotta az amúgy már természetes úton is többé-kevésbé kettévált tavat. Ennek köszönhetően a tó vízszintje lassan ismét növekedni kezdett: az Északi Aral-tó tíz év alatt közel 900 négyzetkilométerrel lett nagyobb, a víz átlagos szintje pedig legalább három métert emelkedett. Üzbegisztán egyelőre nem tervezi kölcsön felvételét az Aral-tó déli részének helyreállításához. A duzzasztógát déli oldalán továbbra is megállíthatatlannak tűnik a kiszáradás, ám úgy tűnik, az üzbég kormányt ez nem nagyon bántja, felfedezték, hogy az egyre kiszáradó tó alatt könnyen kitermelhető kőolajkészletek húzodnak meg, ez esetben teljes lesz a természet kizsákmányolása. Előnyösnek tűnik számukra, ha könnyebben hozzáférnek a tómederhez, a gyapotültetvényekhez meg amúgy is kell a víz. A kazah kormány kijelentette, hogyha az északi medencében a vízszint eléri korábbi magasságát, akkor engednek át vizet a délibe is. Már csak az a kérdés, hogy Üzbegisztánnak mi lesz a fontosabb, a fekete arany vagy a tó léte.

 

Az '50-es és '60-as évek végén a Szovjetunió létrehozta a Moszkvai Össz-szövetségi Tudományos Termelő Szövetséget, más néven a Biopreparatot. Persze ez csak fedőnév volt, mert ezalatt 40 telephelyen folyt a susmus, részben az Aral-tó Újjászületés-szigetén, amely a biológiai fegyverekek legjelentősebb kipróbálási területének számított. Elviekben természetesen csak növényvédőszerekkel kísérleteztek, de gyakorlatban számos kórokozó fajt tanulmányoztak, tömegtermelésre és fegyverbe illesztésre alkalmasnak ítélték pl. a lépfenét, tularémiát, Q-lázat, brucellózist, takonykórt és a pestist. A halálos vírusok közül különösen a himlő, az Ebola- és a Marburg-vírusok ipari léptékű termelésének kidolgozásával foglalkoztak. Főként az immunvédelmet áttörni képes törzsekkel dolgoztak, ezekkel szemben gyakran saját gyógyszereik vagy vakcináik sem voltak. A célbajuttatási technológiaként az ügynököktől az interkontinentális ballisztikus rakétákig mindent számításba vettek. 1991-ben pedig széthullot a szovjet birodalom, és csapot-papot (de leginkább mérgező anyagokat) otthagyva mentek el. Hivatalosan megtisztították a terepet, de ez természetesen lehetetlen feladat lett volna.