Várnai Zseni:
Én mindig újra vallok

Mennyire gyűlölöm a lebírhatatlan kényszert,
hogy minden szívverésem papíron kikiáltsam,
de jön, nekifeszülve a lélek ajtajának,
és kell, hogy ezt a súlyos bezárt kaput kitárjam.

Akár a festett leány, ki csókjait árusítja,
én, a költő is lelkem így apránként kimérem,
s mi élő lüktetés volt, tentává feketülve
alvad papírmezőn, betűkbe fagyva: a vérem.

Így égnek el harmatos, remegő rebbenések,
így futnak fájdalmaim sikoltva meztelen,
mint leány, kiről martalóc, vad, éhes harcosok
leplét letépték egy háborús rablóéjjelen.

Úgy szégyenlem mind e torz rímbemerevült jajszót,
megszállott pillanatok gyümölcsei aláznak,
arcom eltakarom, a tenyereimbe rejtem,
gondolván, ha nem látok, talán engem sem látnak,

És mindig újra vallok, nincs rejtett zuga szívemnek,
nincs titkos kamrám, hol megbújhatnék nesztelen,
elárulom, fölkínálom a lelkem,
ostorzó vágytól hajtva, anyaszült meztelen