Csanád Béla, *Akasztó, 1926. nov. 9., †Bp., 1996. nov. 25.: költő, pap, tanár
HAJNALI LÁNGOK
Dr. Várkonyi Imrének
1.
Szárnyal az éj, tovasurran ezüstszínű dús puha szárnnyal,
foszladozó felhők alján lobogó tüzek égnek,
hajnali borzongás szalad át a mezőkön, a harmat
illatosan tovaillan az elsuhanó szelek útján.
Hullámos tetejű vizeken lebeg által a hangom,
nincs visszhang, csak a szél fütyürészi a reggeli fákon
régi szokott dalait, s valahol már zeng a pacsirta,
hangja fehér kristály, úgy cseng a derűs egek alján.
Távol a földrelapult házak most bújnak a fényre,
karcsú fehér füstcsík remegőn a magasba igyekszik,
kondul a messzi harang, szava zúgva betölti a tájat.
Hajnali öt. Mosoly és kacagás. Most indul az élet!
2.
Nézzétek lobogó hajamat, mint úszik a szélben!
S karjaimat, melyek égve feszülnek a vér ütemétől!
Lábaim a rohanó vizeket megelőzni szeretnék,
képzeletem felhők ködein tovaűzve sietett,
s mint a vándorokat soha nem látott hegyek orma,
úgy hívogat kacagó arcával a fényteli kék ég.
Érzitek a levegőben az illatok enyhe futását?
Hallja-e még fületek suhanó szellőkben az éter
hűs lihegését és hófedte mezők zokogását?
Látja-e még gyorsan vakuló szemetek, hogy a földön
él az öröm, s tüzelő sugaraktól izzik a testünk?
Érzi-e feldobogó szívetek, hogy a nagy nyomorúság
szétfoszlik, ha a Tűz átégeti mélyen a vérünk?
3.
Lendül a föld feketén, sebesen, vele lendülök én is.
Szárnyalok a magasokba! Szemem tágulj ki egészen,
s nézd, hogyan érez a lomha világ a rögökre borulva,
s nézd, hogyan élnek a szentek, a jók, a menyekbe igyekvők!
Szállj tüzelő zene, ellebegő dalom! Ó, igaz éhség,
szívd ereidbe a messzi borát, zengő erejét is,
s szép színeit szárnyadra vetítse a hajnali kékség!
Szállj, ne keresd többé sem az éjt, sem a lanka homályát!
Megcsal a sűrű sötét. Szemeim csak a fényre repesnek!
Ó, ködöket taposó hatalom, szép tiszta Igazság,
hozd el a lángodat a hullámzó tengeren élő
gyöngekarú embernek, a bölcs utakat te mutasd meg,
s századokat tipró butaság hulljon le a porba
ősi magas trónjáról, amely csupa vétek, erőszak!
4.
Élni! Kiáltom a szélbe, a fák ütemével a nyárba,
űzöm a hangomat a suhanó párák tömegébe.
Élni! Dalolva bezengem a rétet, a bársonyos utat,
mondja velem minden riadó völgy és hegyek orma!
Ó, tudjátok-e, mily nagy mélység rejlik e szóban,
mely zümmögve, sikoltva, kiáltva kiárad a hajnali szélbe?
Élni! Csak ezt mondom, ha a nap dübörögve keletről
jő és hirdeti, hogy mit lát, ki a csillagokon jár.
Élet! A lelkünket meg nem fojthatja a múlás,
csak lihegő testünket ölelheti át a halál majd,
s azt sem örökre szorítja magához a földnek a mélye.
Ó, mily boldog, ezerszeresen boldog, kit az angyal
egy lobogó reggel tisztán visz az Úrhoz a mennybe!
Élet! A szentek örökké élnek a mennyben. Örökké!
5.
Istenem, a párázó tengerek és a virágos
dombok, a nagy hegyek is csak Rólad zengenek egyre.
Minden szent nevedet dicséri a mennyben, a földön,
s Rólad zendül az ének a porban s égi körökben.
Ó, a tiéd a hajnalok is, melyek égve dalolnak,
hangok a dús levegőben, a színek, a fények, az illat
s minden, amit kutató szemeim naponta csodálnak.
Áldlak a nyárfákért, s hogy az illat a légbe kiárad,
áldlak a fényért, mely lebegő hajamat koszorúzza,
és az erőért, lendületért, mely a lábamat űzi.
Áldlak az életemért, s hogy a lelkem a mennybe mehet majd,
s nem hagyod el soha gyönge fiad, ha viharba került is.
Istenem, adj ragyogó szemeket, lobogást a szívembe,
s majd ha osonnak az árnyak, az est puha szárnya terül szét,
csillagaid remegő sugarában a győzelem égjen!
Kenyér és bor, 1946 [16-18.]
