Fenyő László; Friedmann, *Bp., 1902. nov. 9., †Rohonc, 1945. márc. 26.: költő

 

 

NÉNIKÉK, HÁZMESTER

 

Ez itt a ház, ahol születtem,

a Nagykörúton, Budapesten,

ez a harmadik emelet,

a szoba-konyha, bemegyek

s kutatom a falat, be árva,

még sehol semmi jel, se tábla,

mely örökítse híremet.

És íme jönnek nénikéim

e jó lányok, be megtöppedtek

s szemközt a nem vérségi lányok:

belőlük is nénikék lettek,

én láttam őket fiatalnak,

ők láttak engemet gyereknek

s most fürkésszük: szeretetünk

egymáson hajdan mit szerettek.

Jó nénikék, szigoru nénik, árvák,

örök józanok, örök álmodók,

akik hallomásból ismeritek csak

a boldogok-ízlelte jót,

ti, a valóság aranypénze közt

a vágy filléreit kuporgatók:

hadd küldöm most, meleget osztani,

szemem felétek, mint egy tiszta szót.

Ti kedvesek, ti bájjal hervadottak,

kik ott álltatok a teknő körűl már:

első fürdővizemet fodrozó

és testecském dajkáló szemmel:

mikor még csak görcs voltam, nem is ember,

majd láttatok, mint Nagyapó kedvencét

az udvaron, a rácsba kapaszkodva:

első tanúló-lépteim totyogva,

és eltűrtétek kis szeszélyeim,

jó lányok, kik felett zsarnok lehettem –

goromba sors... élet... azóta én is

eltűrtem egy-két zsarnokot felettem.

Fogadjátok ezt a kékszínben úszó

emlékezést, mint egy szelíd bucsút,

gyerekkorom, te ragadó levélke,

fádról leváltál, a szél messzefútt,

lágy idők, amiket szerettem –

nénikék, vajha öregségetekben

emlék lehetnék,

az az emlék, amelyre ráhajolva

vén szívetek felmelegednék.

Megyek... fordúl lábam a lépcsőn:

Kilencvennyolc! – emlékezem,

minden lépcsőről egy felhessent

emlék ül homlokomra s jön velem

és ahogy a kapuba érek:

ki az a szent, kékszemü szent,

szalmakalapban a szelíd keresztyén,

akinek némán is a szája

mintha csöndes jóestvét kivánna?

Házmesterünk – megismerem,

a hajdani ablakzúzó borissza,

kinek, ha hangja feldördült, remegve

menekültünk anyánkhoz, gyerekek,

ki labdáinkat elkobozta sorra,

mintha nem is a ház őre, gonosz csősz

és az udvar nem puszta kő, gyep volna.

Házmesterünk. – Mondd, vívsz-e még csatákat

a vicénével? úgye, sohatöbbé?

Ez hát a sorsa a duhaj erőknek?

Ilyen némák és szelídek leszünk? –

s míg nézem az öreget, kék szeméből

apám szelíd szeme borong elő,

ahogy egyszer, emlékszem, péntekeste,

anyámra nézett, a lányokra és

utoljára rám, míg munkába fáradt

keze megszegte a fonott-kalácsot.

 

 

 

Budapesti negyed; 63., 1931 [237-

239.] (Nyugat, 1931. 7. szám)