Kiss József, *Mezőcsát, 1843. nov. 8., †Bp., 1921. dec. 31.: költő, szerkesztő

 

 

NÁPOLYI EMLÉK

 

Leáldozóban volt a nap. Enyészve

Foszlott a köd a nyugvó tengeren.

S a fátylát lebbentő messzeségbe

Áhítattal merült tekintetem.

 

Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:

Ragyogott Nápoly tündér ege rám;

S lelkemben lágyan, lábujjhegyen lépve,

Bevonult a béke harcok után.

 

Elsüllyedésig megrakodva gályám,

Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör,

S jöttem üdülni a csodák hazáján,

Hol élni kéj és meghalni gyönyör!

 

Magamba szívni a balzsamos léget,

Fürödni fényben, látni kék habot,

És megtagadni mind a bölcseséget,

A melyre otthon tanítottatok! –

 

A Posilipón ért utól az alkony

Kidőlt-bedőlt osteria tövén

S egy ottfelejtett mohos gránit-talpon

Csakhamar víg tanyát ütöttem én.

 

Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben

Egy vén anyó chianti bort hozott,

S jött az osztrigás – idegenre lesve –

S bizalmasan mellém kuporodott.

 

Héjas csemegéit rögtönzött torra

Fejteni kezdé és csettengetett:

Rá-rákacsintott bikavér-boromra,

S szóba keverni tett kísérletet.

 

Nem értém bár, de szava – merő dallam –

Elhalva is még cseng-bong felém,

A míg szememmel végig sikamlottam

Santa Lucia árbócerdején.

 

S minél alább merült a láthatáron:

A húnyó nappal mélyebb lett a csend;

Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;

S enyhébb, nyugalmasabb szívembe’ lent.

 

Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe

– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;

Miként ha lelkem minden köteléke

Lefoszlott volna egy varázsra ott.

 

Ó olyan egy voltam e pillanatban

A természettel, mely itt hű barát:

Szint’ érzém, hogy szíve bennem dobban,

S az én szívem belé enyészik át!

 

Mosolyogva nyúltam a kristálykehelyhe’

S színig megtöltém: Evan, Évoé!

A trónjavesztett régi istenekre!

Kik visszavágyhatnak e táj felé.

 

S amint ajkamhoz emelném a kelyhet,

– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –

Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,

Megdöbbentő, szokatlan temetés!

 

Lebbentyűs fehér álarcot viseltek

A minisztránsok és halottvivők,

Egy csöngetett, egy vitte a keresztet

S a többi szökdelt a halott előtt.

 

A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel

S a füstölőt lóbázta álmosan;

Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,

Mely zavarná a holtat álmiban.

 

Szép ifjú halott volt, a kit temettek,

Bíbor nyugágyon vitték szabadon;

Férfias arca fordítva keletnek,

Úgy csüggött a kék mennyboltozaton.

 

Kezei egymásba kulcsolva lágyan,

Ujjai közt egy üde rózsaszál:

Ily nyájas színben soha még nem láttam –

Ah, arra Délre szép csak a halál!...

 

S mikor hozzám elértek, fölemeltem

Magasra a veszteglő serleget:

„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!

Ki utamat itt véletlen szeged.

 

Ha számomra is egyszer üt az óra

És fáradt testem megpihenni vágy:

Így szállítsanak engem is nyugovóra

Parti árnyból az alkonypírba át.

 

Ne kísérjen se zokogás, se ének,

Se sokaság, mely holnap megtagad;

Az örök semmibe úgy sincs kíséret,

Oda minden lény egyedül szakad.

 

Csak ha úgy akarná a jó szerencse,

Legyen közelbe – ezt kívánom én –

Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,

Mint most e pillanatban az enyém.

 

Valami elzüllött poéta-lélek,

Ki megszerette a hegy lángborát,

Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,

S ürítse értem búcsúpoharát!”

 

 

 

Az ár ellen, 1890 [55-58.]