Nagy László

DIÓVERÉS

 

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

 

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

 

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

 

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

 

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

 

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

 

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

 

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.