Én úúúúútáltam az ovit. Csak egy évet jártam, azt is csak délelőtt, de rengeteget bőgtem. Szinte minden nap. Egyszer meséltem ezt egy óvónőnek, és ő azt mondta, hogy ez nagyon valószínű, hogy az óvónő hibája volt. Nem voltak barátaim, nem éreztem jól magam, és ezen nem is nagyon igyekeztek segíteni (már amennyire vissza tudok emlékezni...), sírtam, sírtam, megvárták, míg abbahagyom, vagy jól leszidtak. Olyan rossz emlék, hogy amikor a kisfiam ovis lett, görcsbe rándult gyomorral mentem a beszoktatásra, de aztán csodát láttam. Az óvónők, a dajka néni körbepuszilták, de jó hogy jöttél, gyerekek, nézzétek csak, új kisfiú jött hozzánk, XY-nak hívják, csigabiga a jele, nézd csak, milyen klassz autók vannak itt, van kedved a fiúkkal autósat játszani? - és az én fiam már ment is...és a beszoktatás alatt végig azt láttam, hogy ha valamelyik gyerek magányos, azt megszeretgetik, majd bevonják valamilyen játékba és hihetetlen, milyen barátságos légkört varázsolnak köréjük. A gyerekek szeretik egymást, olyannyira, hogy még ovin kívül is sokakkal összejárunk, örülnek egymás sikereinek (jajj, de szépet rajzoltál! Húúú, micsoda gólt rúgtál!) és ez szerintem nagyon sokban köszönhető az óvónőknek.
Nem tudom, nálatok milyenek az óvónők, milyen az ovi maga, de nem lehet, hogy a gyerek az ovit utálja? (engem anno a szüleim nyugodtan rábízhattak a nagyszülőkre, szomszéd nénire, barátokra, semmi bajom nem volt, de bömböltem, ha az oviban akartak hagyni) Nem lehet, hogy nem szeparációs válság ez, csak eccerűen nem szeret _ott_ lenni?