Bocs kicsit hosszú lett.
A csiter is elbukik.
Csütörtökön kiderítettem, hogy 8 h előtt nem nagyon fognak indítani, így az indulást Nádas 4 elöl 6 h-ról 6.45-re tettük.
Pénteken még volt egy-két telefonos egyeztetés. Fekvés 10.30 Szombat
3 h ébredés, nem ment tovább az alvás, akárhogy akartam. Kelés 3.30 Próbáltam még elütni az időt, de tudtam, hogy ez nagyon vissza fog ütni.
6.30 Telefon Petéik visszamondták az indulást. Azért átmentem, átvittem a depós cuccomat.
Zso-ra még rátelefonáltam, de már úton volt. 7-kor indultunk, 8-kor rakott ki.
Öltözés, alvázkenés, a kocsiba:-) Nevezés, fizetés, indulás.
200 m múlva eszmélés. A botot a rajtba hagytam. Vissza. Indulok újból.
Beállok valami öregek mögé, közé. Azt megyek a kéken. 3-4 km múlva balra rákanyarodnak a kék keresztre.
Nekem nem erre kéne menni, mert csitet érzek. Megvan. A rajt után a kék másik ágán indultam el (Szendehely felé).
3-4 km... Na, ennyit nem ér meg a hibátlanságom, gyerünk utánuk, mert ha lemaradok róluk, akkor nagyon beszívom. Errefelé a kék kereszt nagyon gyatrán van felfestve. Pár szót váltok a túratársakkal. (Azért érezni lehetett, hogy nem teljesen esik jól nekik a rövidítés.) Aztán visszacsatlakozunk a kékbe, és egyre többen vágnak hátba (előznek meg), mert a rövidítéssel a gyorsabbak elé kerültem. Nógrádig lehagy az, aki gyorsabb. Nógrád után a patak 4 m volt duzzadva (szélessége), a középen lévő lépőkő meg vagy 50 cm mélyen volt. Többen próbálkoztak ugrással, volt, akinek sikerült átugrania, de a többség belelépet. A legrosszabbul az járt, aki ugrott, majd a patak szélén lévő sáron elvágódott. Én a küzdelmet felmérve választottam, a cipő le, gyalog át, azt odaát lábmosás módszert. Ez is vagy 10 percembe került, mivel nem sikerült megtörölnöm a lábamat (törülközőt nem vittem) innen már vizes volt a lábam. (Sajnos, csak most jövök rá, ez mennyire számít.) Tudtam innen már végig emelkedik a Csóványosig, gondoltam majd megszárad a lábam. Csóványos felé már egyre kevesebben csaptak hátba. Felérve pecsét, kaja ki kézbe, azt gyerünk tovább. Beszívtam. Kajával a kezembe nem tudtam botozni, ráadásul az alvázkenést is elfelejtettem. Nagy hideg-hegy bevonulok a turistaház mögé kencézni (alvázkenés). A velem, egysebességgel haladó társakat elvesztettem. Elején kicsit bolyongok, mert a Turistaház környékén nincs felfestve a kék, de hamar megvan és vágtába kezdek, hogy utolérjek valakit. Nem megy, pedig már pár lejtőbe belefutok, de előttem sehol senki. A kék meg van, szóval rossz úton nem járok, de egyre reménytelenebbül próbálom növelni/tartani a tempót. Belátható szakaszon sehol senki. Számolgatok, ha 500 m látok be és 5 km/h megyek/megyünk, akkor legalább 6 perccel előrébb kell járni az előttem levőnek. Petit felhívom, érdeklődik a kedélyem felől, de az töretlen. Én meg érdeklődőm, hogy hova kell mennem, mert az eső miatt semmilyen papírt nem tudok elővenni. Szerencsére a beszélgetés közbe "kastélyszerű építmény" mellé érek. Petivel azonosítjuk ez a Kisinoci turistaházat. Pecsét. A ponton várakozik két futó, akik a régi kéken indulnak. 50-100 m után visszafordulok pontőrt is megkérdezem, mondja, hogy maradjak az aszfalton. Gondolkodom... Megyek a friss kéken (behajló vizes ágak, mivel nincs kijárva könnyű eltévedés) vagy aszfalton kopogás, nagy sebesség eltévedés minimális. Beérkezik az, akit utol akartam érni. (NHH bement melegedni, inni az én kevesebb idő alatt megkentem magam, és rohantam.) Indul az aszfalton... És én is vele. (Ez már tudatos csit.) Kopogunk... Megyünk... Iszonyú monoton minden, és esik az eső. Jut eszembe az egész túrát egy rövid ujjú ingben, rövidgatyában, alsógatyában csináltam az első 300 m kívül ahol még rajtam volt az esőkabát. Találok egy szalamandrát az úton (2-3 cm hosszú). Lefotóztam mobillal, de semmi nem látszik belőle. Megyünk... Az eső esik... Emelkedő sehol. Szél is elkezd élénkülni. Én meg kihűlni. Végre erdő (elég cseles bejutással), meg emelkedő. Törökmezei turistaházig meg is száradok. Turistaházban kólázom, meg zoknit cserélek. Most tűnik fel, hogy nagyon felázott a lábam és ezen belül is legramatyabb a talpam. Hölgyek mondják, hogy most kéne pedikűröshöz menni. Bekenem Neogramormonnal, amit alvázkenésre hoztam. Kenegetés közben veszem észre, hogy az anyag, 2/3 elhasználtam. Ezen túl már nem kenhetem a talpamat. Mert akkor nem marad combjaimra, ami összeér. 16.10 Indul a srác, indulok én is. Számolok, a kompig hátra van 12 km. Erre már nincs két teljes óránk. Felhívom Petit (fel is ébresztem) hogy csak a 19 koppal tudok menni, mert nem akarom tönkretenni magam itt a Börzsönybe. Találka 1/2-3/4 8 a Nagyvillám parkolójába. Megyünk. Mondom a srácnak én még nem jártam erre, azért tapadok. 1-2 km után besétálunk az erdőbe, jelzés sehol. Mondja a srác "Kár volt bíznom". +300 m oda visszát tetűnk bele. (Ez legyen a legnagyobb bajom.) Hegyes-tető felé meredeken emelkedik az út. A 100 m hátrányomból 200 m előnyöm lett. (Hiába a biciklis múlt le nem tagadható.) Srác dinnyézget, én meg nézem. (Allergiás vagyok rá, mármint a dinyére.) Nem sietek. 19 komp megvár. 17.20-kor indulunk, 4 km a komp. Mondja a Srác, ő megfutja a 18-as kompot. Nézek rá értelmetlenül... Na, jó, menjél... Dühöngök. Mi a jó… ért nem küldött előre. Persze Ö nem tudhatja, hogy hiába vagyok az emelkedőn spíler, a lejtő a halálom. Még vagy ketten hátba csapnak, míg elérem a házakat. Persze dühöngök. Már látom a templomot. Gyors számolás innen kb. 500-600 m a komp. Idő 18.00 a mobilon, de az 5 percet siet. Emlékek: A kompra egészkor kezdik felengedni a kocsikat és csak pár perc múlva a gyalogot. Na ha mindent összevetek, még elérhetem. Bár energiám nincs, el kezdek futni. A vasútig lejt, utána inkább vánszorgok, mint futok. Hol a 12 út. Ja, ez volt az (a két ház közé beszorítva). Jelzés sehol... O banyek... Na, gyerünk le a partra, mintha balra lenne a komp. Megvan. Kocsik már gördülnek. De hol a pont. Kiszúrom a Srácot, aki elővágtázott. Útba igazit. Amikor elvonulok a ház mögé pecsétért, már félig telt a komp kocsikkal. Villám pecsét zsíros kenyereket felkapok és elkezdem lerázni róluk a hagymát. Azt se bírom. Jól megsózom. Gyorsan iszok, két pohár kólát, azt gyerünk a komphoz. Még áll a gyalog sor vége, mire odaérek. Innentől már nem haragudtam a túratársra. Telefon Petinek.
- Bocs Peti, elértem a 18 kompot.
- H... Még eszem, és legalább 1/4 óra, míg indulunk, meg 1 óra az út.
- Majd lassúzom, gyertek.
A kompon jól néztem ki: Mert egy násznép ment át. Eső esik. Én meg ki gombolt rövidingben (szőrös has kitolva), rövid gatyában ázom az esőben az esernyős, virslis ööö... Nem virsli... ööö... krinolinos szoknyás lányok mellett. Apuka nem bír, hogy eltakarni:-) Ja. Matróz kérdi: - Jegy.
Mondom: - Beac Maxi... Elővegyem a...
- Hagyja.
Honnan tudta, hogy azon vagyok? Én nem értem. Átérünk. Túrasrác legelöl vágtázik, hogy még minél többet menjen világosba. Én meg legutoljára kullogok le a kompról. Hamar oszlik a tömeg, mire a templomhoz érek, egyedül vagyok. Benézek. Mise megy. Nem hallok belőle semmit, mivel megelégszem az előtér összepiszkolásával. Pár perc múlva tovább állok. A kálvária után leeresztem a vízszintet, amit a Nagymarosi kóla okozott. Felfelé menet, nézem valakit megelőzött a dinnyéje. Ha lehet, legközelebb inkább a bokorba rakja, mert itt az úton sötétben nagyot lehet rajta esni. Mivel még messzi a depó, nem csitelek, és a kéken megyek a fellegvártól, a parkolóig. Hát nem sok nyomot látok errefelé menni (mondjuk az eső vagy 3-4 órája esik). Elérem a Nagyvillám parkolóját. Pontőrök parkolóban, a kocsiban.
- Valami esőbeálló van?
- Nincs.
Na, hát, ezt is jól beszívtam. Ázott ingemre felveszem az esőkabátot. 5 perc múlva vacogok... Kocsi jön... Elmegy... Ezt vagy még kétszer. Körülbelül fél órát állhattam. Amit magamnak köszönhettem. (Kezdetben a 18 h komp volt belőve, de nem hittem el Törökmezőnél, hogy elérem, és én szóltam, hogy inkább a 19 h kompra jöjjenek.) Petiék megérkeznek. Zokni csere közbe Bence lekunyerálja rólam a fejlámpát, pedig néha jól jött volna, például amikor a csomagtartóban turkáltam. Bence csak Petivel, akar békát keresni. Peti meg velem szeretne beszélni, mert hezitál. Jönni szeretne, de Orsi nem támogatja. Megértem. Talpam nagyon ramaty, de most legjobban a vacogással birkózom. Fények indulnak a kéken. Fejlámpa vissza (mármint kérni Bencustól), esőkabát le, hátizsák fel. Gyors sziasztok. Azt ugrás a sötétbe. Azaz haladnák, de a cipőfűzőim megint kibomlanak, persze nem egyszerre. Kettőre kötni az utcú a fények után. Beérem őket. Alkalmi társaság, én vagyok a negyedik. Rendesen haladnak. Néha alig bírom. Eléhezem. Kekszet kéne ennem, ami van a zsákomba, de ha pakolok, akkor lemaradok. Itt lehetne Csanya pontja... Ő az, aki kimegy és a Moli-pihenőnél becsületpecsétet meg kaját ad, az arra járó Maxisoknak. Még itt sincs... Még itt sincs... Sötétben nagyon nehéz távolságot érzékelni. Szervezetem egyre gyakrabban küld vészjelet: Kaját, kaját, kaját. Itt kell lenni a pontnak... Megvan! Pár méterrel még közelebb is jött, hogy sátorhelyet találjon. Rázuhanok a kekszre (majd beesem a sátorba), de mire szájamhoz emelem, vagy két-három darabot kiejtek. Miután elmúlik a kezem remegése, megpróbálom, a sötétbe megkeresni az elejtet barna kekszeket. Kis beszélgetés azt indulunk. Kezdek jobban lenni. Például Csányát elhagyva 1-2 km-el (lehet több is) az útra merőlegesen fényeket látunk. Mondom - Az Pilisszentlászló (PSZL). Túratárs - Nem lehet oda szemből érkezünk. Magyarázom, hogy paprétnél van egy jobbos és emiatt tényleg szemből érkezünk, de nem érti/hiszi. Én meg ráhagyom. Többször lemaradok. De a fényeket mindig látom. Már PSzL előtt járunk, amikor elmennek utat keresni, de nem találják, én tovább menve megtalálom te a következő fordulót elmérem. PSzL előtt jobbra fordul az jelzés egy árokba csak ők hamarabb várták, én meg benéztem. Bemegyünk a faluba, vágtáznak egyenesen. Mondom nekik - Ne tévesszen meg a zöld jelzés. És fordulok határozottan jobbra. Azért megnézték még közelebbről a jelzést, de hamar utolértek. A Kisrigóhoz felfelé menet éreztem, hogy már nem bírom úgy a tempót meg-meggyorsítani, mit a Hegyes-tetőn. Rigóba bezuhanunk, ép most indul egy társaság. Elfoglaljuk a helyüket. Tiszta sár víz minden. Lehet tudni, hogy a nagyja előttünk jár. Zokni csere. Hát a talpam nem javul, de most jobban bosszant, hogy nem bírom a tempót. A kaja bőséges, miután mindenki megette a levest maradt még két kenyér. Beszélgetve átnézek a másik asztalhoz, ahol látom, hogy valaki iszonyatosan sóz. Azt a büdös..., elfelejtettem sózni. A levest már megettem, kólát megittam. Mit ehetnék a sóhoz? Megvan a kenyér. Megsózom, mintha porcukroznám a szilvás gombócot. (Néha jól jön a napközis múlt.) Nem is érzem se a só se, a kenyér izét. Szedelödszködünk. Beszéljük mit merre. Az már biztos, hogy kihagyjuk a patakmedret, de tanácsomra nem térünk rá a pirosra, hanem tovább aszfaltozunk és megkeresve a piros háromszöget megyünk fel Dobogókőnek. Ez ám a csiterség. Amíg az aszfalton masírozunk, látjuk lent a patakmederbe a fényeket. Tulajdon képen ekkor tudatosul bennem, mekkora csiter vagyok. Nekem is fájt, bár nem lett ettől nekik lent könnyebb. A piros 3szög megtalálása nem semmi navigációt igényel, de körülbelül tudjuk, hogy hol keressük. Kis jel az aszfalton. Á itt nem lehet, gondolom. Jobbra meredély, balra mélyárok, amiben haljuk a patak zúgását. Hopp, jelzés a fán, de hol az út. Itt mintha lenne valami. Meredek, mint az atom. Á ez nem lehet. De akkor jobbról kéne jönnie a jelzésnek. Ott van, fen a fán vagy 5 m magasságba. Ohhh, ez milyen gyilkos meredek. Na, akkor induljunk az árokba. Patakig még volt jelzés, de azon túl semmi. Világítgatunk, de sehol semmi. Banyek, ha most átkelünk a "folyón" és rossz helyre jutunk, akkor elcsesztük. (Az én eszmei irányításommal.) Több helyen kelünk át, hogy jelzést fogjunk, a legjobb oldali megtalálja. Bevárjuk egymást, pár lépés a forrás, azt fel Dobogókőre. Nagyon lemaradok, ilyen emelkedőkön túlmelegszem, ezen úgy segítek, hogy meglazítom a ruházatot (kigombolom az ingemet). Amit aszfaltot fogtam, azon vánszorogtam. Végre megvan a turistaház, benne világos, tépem az ajtót. Azt majd hanyatt estem. Bent vagy 30 °C meleg, páratartalom 120 %, szagot meg, meg sem említem. Gyors pecsét azt menekültem ki a házból. (10 °C is melegem van, nem hogy 30 °C) Elindulok a sárgán. Ettől a szakasztól egy kicsit féltem, mert itt világosba is csak szerencsével értem el a Tölgyikreket. Az elején észreveszem a kapu melletti kis ösvényt. Hogy beszívtam volna, ha átmegyek a kapun... Hamar utolérnek. Innentől a személyeket nem tudom megkülönböztetni. Nem is nagyon beszélünk. Kérem, hogy lassítsanak. Megteszik. Mondják, hogy ez már csak egy 4 és feles átlag. Mondom, hogy lehet, de az én erőmből ez vagy hatosnak látszik. Elérjük a tölgyikreket. Szerencsémre valaki leül babratyolni, én meg tovább "vágtázom" valakivel. Lajos-forrás csak nem akar eljönni, pedig olyan jó lenne a többiek előtt odaérni. Azt mondták a tölgyikrektől lejt, majd Lajos-forrás előtt emelkedik. Emelkedő van Lajos sehol. Araszolunk. Emelkedő van Lajos még mindig sehol. Most már a harmadik emelkedő járjuk, de Lajos nem akar előbújni. Üldözőink közben beértek, (nem kis csapás ez az önértékelésemnek. Kis lejtőn lesétálva feltűnnek a házak, az utolérők kiabálják, hogy hol kell befordulni. Lerogyok. Zokni csere. A lábam már száraz, de a talpam nem. Így hogy nem kell lépni nagyon jó. Erőnlétileg nem vagyok teljes. A többiek meg a 24 órás teljesítésről beszélgetnek. Most még nincs 4 óra, a maradék 23 km kéne lenyomni 4 óra alatt. Körülbelül 5 h/km átlaggal megvan. Ami nem lehetetlen. Na, indulás. Miután lábra álltam, azért inkább lehetetlenek tűnt. A többiek elléptek, úgyhogy kapkodnom kell. Nem baj majd, amíg megkeresik a piros keresztet a sorompó mögött, majd utolérem őket a murvaúton. A jó... ezek a murván mennek. Az erdőig még, úgy ahogy tudtam követni őket, aztán elkezdődött az ereszkedés. És én belevesztem a sötétbe. Nem baj. Ezt a részt már lejártam. Bár egyedül a sötétben két keresztezést is benéztem, de 100 m belül mind a kettőt megfogtam. (Amire nagyon büszke vagyok.) Nem éreztem az idő múlását, de Csikóváraljára 6 előtt értem pár perccel. Miután elkértem a pontőr alól a széket, amire lerogytam. Próbáltam felmérni magam. Tehát az utolsó 5 km 2 óra alatt tetem meg. Rohadtul fáj a talpam. Izomból még bírnám, csak nincs, mire lépjek. Ha így megyek a Kevélynyeregben lévő pontot lekésem. De addig el kell mennem, mert ide nem tudok hívni senkit. Ha a nyeregben vagyok, onnan már felhívhatom a Marciékat. Ők Pilisborosjenőn laknak. Jaj de addig, hogy jutok el. A pontőr hölgy, is helyeselte a feladást. Na, jó, de hogyan. Szedjem össze magam és menjek máshova haldokolni. Nem, itt most nem adhatom fel. A szívem rohadtul elkezdet fájni. Könnyem belecsordul. Kocsi zúgás. - Álljuk félre. (Mert a turistaház tulajok nem nagyon szertik a turistákat.) Megpróbálok felállni, de nem nagyon megy. Kocsi előttünk félre húzódik az úton, megáll, kiszáll a vezető. Persze, akkor már "álltam". Láthatóan valamit akar. Geoládát keres. Pontőr kiteszi neki. Fényképezkedik a ládával. Lecsapok rá. Elvinne a városba. El a III. kerületbe. Nekem az is jó. Nagyon nehezen mozgok. Beszállok. Megyünk. Alig beszélgetünk. Közben kicsit sírok. Nem könnyű a feladás sem. A Beac-ra már régóta gyúrtam. Flórián előtt kitesz. Fél órába telik, míg elérem a hév előtti buszállomást. Felszenvedem magamat a buszra. Az gyerünk haza.
Tulajdon képen, ami jól esett, azért vesztetem. Az eső elverte a pollent így nem gyengített az allergia. (Olyan jó volt parlagfüvet rugdalni.) Az eső miatt nem volt gondom a túlmelegedéssel. (Hiába mentem rövidingbe, rövidgatyába, csak Kóspallag aszfaltján fáztam. Meg a Nagyvillámon, ahol depóra kellett várnom.) A "halált" az okozta, hogy a talpam már Nógrádtól ázott (főtt a maga levében, a Gortex-es félcipőmbe). És hiába cserélgettem a zoknikat (a cipő belülről "száraz" volt a végén), Lajos-forrás után a lejtőn a felázott bőrrétegek elcsúsztak egymáson. Nem semmi fájdalmat okozva. Valami olyan érzés ez, mikor a kidurrantod a vízhólyagot, azt utána jól belenyomva a hólyagbőrt a friss "húsba" elkezded masszírozni, mindezt kéttalpnyi területen. Elnézést, ha túl érzelmes voltam.
Most másfél nappal a túra vége után, már néha azt is érzem, hogy máshol is van "kisebb" izomlázam. Két hétig kiesik a kosár, és valószínű, hogy a biciklizést is hanyagolom egy kicsit.
Azért köszönöm az összes pontőrnek, Csányának, túratársnak, geoládásnak, de legfőbb képen a családomnak, hogy lehetővé tették számomra ezt a túrát.
Most hogy eltelt még egy nap kiderült, hogy talpamnak "csak" a járófelülete "halt el". Azaz a sarkamon már tudok járni, és így biciklizni is.
Csiterségről: Nagyon nagyra tartom azokat, akik Kisrigó után megmászták a patakmedret. Ők számomra a hősök. Ha teljesítettek, ha nem.
Ami tanulság, hogy a lábra nagyon kell figyelni. Ha valakinek van ötlete arra, hogy ilyen esős időbe, patakba lépkedésnél, hogyan lehet megvédeni/ápolni a lábat/talpat, az ne hagyja magába szorulni.
