Hermann Hesse

Sziddhárta
_^/részlet/

...

Ébredés

 Amint Sziddhárta maga mögött hagyta a ligetet s vele Buddhát, a Tökéletest, vele Govindát is, úgy érezte, ebben a ligetben mögötte maradt és elszakadt tőle egész eddigi élete. Egészen eltöltötte ez az érzés, és amint lassan továbbhaladt, mindegyre ezen elmélkedett. Mélyen elmerült érzésében, úgy elmerült benne, mint valami mély vízben, amelynek a fenekére le akar süllyedni, oda, ahol az okok nyugszanak. Mert az okokat megismerni — így tűnt fel szemében —, az nem más, mint maga a gondolkodás. Egyedül ezáltal válnak az érzések ismeretekké, így nem vesznek el, hanem lényegszerűvé válnak, és sugározni kezd belőlük az igazi tartalmuk.

 Sziddhárta lassan tovahaladva gondolkodott. Megállapította, hogy nem gyerekember már, hanem férfivá érett. Megállapította, hogy valami elhagyta, mint a
kígyótól marad el levedlett bőre, hogy valami nincs már meg benne, ami egész ifjúkora alatt kísérte és vele volt: az a kívánság, hogy tanítói legyenek és tanításokat hallgasson, az utolsó tanítót, aki megjelent útján, őt is, a legmagasztosabb és legbölcsebb tanítót, a legszentebbet, Buddhát, őt is elhagyta, tőle is búcsút kellett vennie, az ő tanítását sem tudta elfogadni.
 Tűnődve lassította lépteit, és faggatta magát: — Vajon mi is az, amit a tanításokból, amit a mesterektől meg akartál tanulni, és amire ők sem tudtak megtanítani téged, akik pedig sokra megtanítottak? És erre a gondolatra jutott: „Az Én volt az, amelynek értelmét és lényegét meg akartam tanulni. Mégsem tudtam legyőzni, csak becsaptam ideig-óráig, menekültem tőle, rejtőzködtem előle. Való igaz, semmi a világon nem foglalkoztatta annyit a gondolataimat, mint az én Énem, ez a rejtély, hogy élek, hogy egyetlenegy vagyok, és mindenki mástól eltérek és különbözöm, hogy Sziddhárta vagyok! És mégis, nem sok dolog van a világon, amiről kevesebbet tudok, mint magamról, Sziddhártáról!"

 A lassan tovahaladó és gondolataiba merült Sziddhárta megállt, ez a gondolat hatalmába kerítette, ez a gondolat rögtön másikat szült, egy új gondolatot,
amely így hangzott: „Annak, hogy semmit sem tudok magamról, hogy Sziddhárta oly idegen és ismeretlen maradt számomra, annak egy oka van, egyetlenegy:
féltem magamtól, menekültem magam elől! Az átmant kerestem, a brahmant kerestem, hajlandó voltam Énemet darabokra szedni, héjanként szétfeszegetni, hogy megtaláljam az ismeretlen Legbelsőben az összes héj magját, az átmant, az Életet, az Istenit, a Legvégsőt. Én magam azonban elvesztem eközben."
 Sziddhárta tágra nyitotta szemét és körülnézett, arca mosolyra derült, és a hosszú álmokból való ébredés mélyreható érzése járta át egész valóját, egészen a lábujja hegyéig. És hamarosan szaporábban szedte lábát ismét, szinte futott, mint aki érett férfiként már tudja,mit tegyen.

„Jaj, bizony — gondolta mély lélegzetet véve —, most már nem engedem megszökni előlem ezt a Sziddhártát!
 Már nem akarom gondolkodásomat és életemet az átmannai és a világ szenvedésével újrakezdeni. Nem akarom megint megöldökölni és szétdarabolni magam, csak azért, hogy a romok mögött megtaláljak egy titkot. Ne a Jóga-véda tanítson már engem, se az Athaructvéda, és az önsanyargatók se, és semmiféle új tan se.
Önmagamtól akarok tanulni, saját tanítványom leszek, magamat akarom megismerni, ezt a titkot: Sziddhártát."

 Úgy tekintett körül, mintha életében először látná a világot. Szép volt a világ, tarka volt a világ, különös és titokzatos volt a világ! Itt kék volt, amott sárga, megint másutt zöld, áramlott az ég és a folyó, erdő és hegység magasodott, és mindez szép, mindez titokzatos és varázslatos, a közepén pedig ő, Sziddhárta, az álomból ébredő, útban önmaga felé. Ez a sok minden, a sárga és kék, a folyó és az erdő, először jelent meg Sziddhárta figyelő szeme előtt, és már nem csupán Mára varázslata volt, nem csupán Májá fátyla, nem volt már a jelenségek világának értelmetlen és véletlenszerű sokfélesége, amely megvetendő lenne a mélyen gondolkodó bráhmana szemében — aki a sokféleséget lenézi, és az egységet keresi. A kék kék volt, a folyó folyó volt, és bárha Sziddhárta érzékelte, hogy a kékben és folyóban elrejtőzve maga az Egyetlen és Isteni lélegzik, akkor is épp magának az Istennek természete és értelme az volt, hogy itt sárga legyen, amott kék, itt ég legyen, amott erdő, és emitt pedig Sziddhárta. Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben.

 „Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen!" — gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. „Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen héjnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek. Nem, nem, ennek most vége, felébredtem, valóban felébredtem, és mintha csak ma születtem volna."
 Miközben elméje ehhez a gondolathoz ért, Sziddhárta hirtelen megállt, mintha kígyó hevert volna útján keresztben.
 Azért, mert egyszerre megvilágosodott előtte valami: az, hogy neki, aki valóban mintha álomból ébredt, mintha újjászületett volna, életét egészen újonnan,
egészen elölről kell kezdenie. Mikor ennek a napnak a reggelén elhagyta a Dzsetavana-ligetet, amelyben a Fenséges lakozott, már ébredezve, már úton önmaga felé, az volt a szándéka, és az lett volna számára természetes és kézenfekvő, hogy aszkétaéletének évei után visszatérjen hazájába, atyjához. Most azonban, ebben a pillanatban, mikor olyan riadtan állt meg, mintha kígyó heverne az útján keresztben, a következő gondolatra ébredt: „Hiszen nem vagyok már az, aki voltam, már nem vagyok önsanyargató, pap sem vagyok, bráhmana sem vagyok. Mit kezdenék odahaza, édesapámnál? A könyveket bújnám? Áldoznám az isteneknek? A meditációt gyakorolnám? Mindez elmúlt, túljutottam már rajta utam során."

 Sziddhárta mozdulatlanul állt, és egy pillanatra, egy lélegzetvételnyi időre jeges félelem fogta el, szíve úgy didergett mellkasában, mint egy fázó, kicsi állat, egy kismadár vagy nyúl, miközben rádöbbent, mennyire egyedül van. Évszámra hontalanul élt, mégsem érezte magát hazátlannak. Most megismerte ezt az érzést. Eddig még mindig, a legmélyebb meditáció végén is, apja fia volt, bráhmana volt, magas rangú lény, a szellem munkása. Ebben a pillanatban azonban már csakis a magára ébredt Sziddhárta volt, senki más. Mély lélegzetet vett, egy pillanatig fázott és borzongott. Senki sem lehetett olyan egyedül, mint ő. Nincs nemesember, aki a nemesek közé, kézműves, aki a kézművesek közé ne tartoznék, ne találná otthon magát köztük, ne osztozna életükben, ne beszélné nyelvüket. Nincs bráhmana, akit ne számlálnának a bráhmanák közé, és ne élhetne köztük, nincs aszkéta, aki a samanák rendjében ne találna menedéket, az erdő legmagányosabb remetéje sincs egyes-egyedül, hiszen ő is tartozik valakihez, ő is tagja egy közösségnek, amely otthont jelent számára. Govinda szerzetessé lett, de ezer más szerzetes a testvére, és viseli ugyanazt a ruhát, mint ő, vallja ugyanazt a hitet, mint ő, beszéli nyelvét.
 De hát ő, Sziddhárta, ő hová tartozik? Kinek az életében osztozik? Kinek a nyelvén fog szólani?

 Ebből a pillanatnyi révületből, amikor a világ mintegy szétfoszlott körülötte, amikor egyedül állott, mint csillag az égen, a borongásnak és csüggedésnek ebból a révületéből merült fel ismét Sziddhárta, erősebb Énként, mint amilyen volt azelőtt, keményen, akár egy összeszorított ököl. Érezte: ez volt az ébredés utolsó fázós hidege, a szülés utolsó görcse. És hamarosan ismét szaporán lépett, gyorsan, türelmetlenül ment előre útján, már nem hazafelé, nem atyjához, nem visszafelé.

_{^{/Kászonyi Ágota ford./}}