Bittei Lajos; Bittner, *Bp., 1920. szept. 26., †Bp., 1976.
szept. 12.: újságíró, költő, műfordító
BITTEI LAJOS: A TEREMTÉSDies primus
A kezdet megkezdetlen kezdetén
önsötétjébe meredt a vak semmi.
A teretlen tér puszta peremén
időtlenül szunnyadt s nem tudta mennyi
a jövő és mennyi a béna múlt
és nem sejtette, hogy lehetne lenni…
A semmi csak húnyt és vízzé tunyult.
Isten Szentlelke lebegett felette,
és lenn a vízen néma csend csitult
az éjnél ébenebb éjekbe veszve.
A Szellem alkotásról álmodott
s álma már a holnapot dédelgette.
Az Ige szócsodát kóstolgatott,
mely mézédesen csordul majd ,,Legyen!”-né
s ínye már ízlelte a szózatot.
A víz fölé hajolt, az lágy selyemmé
símult alatta s rajta tükrözött
a világ, mely szívében vált ilyenné.
Tündöklő művében gyönyörködött
az önmagában tökéletes Jóság,
ki időtlenből formált örököt.
Megdördült a szó: ,,Legyen világosság!”…
S mint roppant óceánon átfutó
rianások a jeget behálózzák,
darabokra tört a semmi. Mohó
szikrák gyúltak, energiák feszültek
s már fortyogott az irdatlan kohó.
A fény hullámán rezgések hevültek,
hogy a mindenség megrendült belé.
Mozgás moccant, hol vizek merevültek
és tér terült a kába űr elé.
Protonok és elektronok repültek
az egyetlen egy egyensúly felé.
Ionok illantak, híg ködök gyűltek
és kavargott a káosz veleje,
körötte furcsa cseppek sűrűsültek,
a kohézió vonzó ereje
anyaggá préselődött egy atomban
s az első nap beteljesült vele.
És Isten mondotta, mert látta: ,,Jól van!”
Dies secundus
És szólt az Isten: ,,Legyen boltozat,
válassza el a vizet a vizektől!”…
A fékevesztett tűz lassan lohad
és pára válik a sok sűrű cseppből,
a gáz elillan, a gőz tömörül:
a rőt láng gerjesztő hatalma megdől.
A renyhe fém gőzölgő magba gyűl
és még a lengébb, ionizált pára
is ott kavarog a magma körül;
majd mindinkább folyósra kondenzálva
reátelepszik a még fortyogó,
leves fémtömb izzó gomolyagára.
Kába ködből és lánggal lobogó,
kerengő tüzek káoszából így vált
alakot öltött, célt lelt Földgolyó.
Pőre bőr még belső láztól vibrált
s erupciót lüktetett szíve,
zsenge teste még Isten térdén hintált;
hisz’ nemrég nyúlt érte a semmibe
a Teremtő, hogy lágy talajjá gyúrja
és tenyeréből most gördült ide…
És elindult évmilliárdos útra,
mit rászabott a bölcs célszerűség.
Meghasadt a szülőpára vak burka:
szürke lepléből kicsillant a kék
egy biztató, derűs mosolygó foltban.
Fenn, magasan feltündökölt az ég.
És Isten mondotta, mert látta: ,,Jól van!”
Dies tertius
A harmadik parancs alatt a föld
megtisztult a kavargó, zagyva ártól,
mely tengerek medencéjébe dőlt.
Az őstalaj televény iszapjából
csodát vajúdott a terhes anyag:
hártya szövődött, holmi zsenge fátyol
s e lenge burok emelt lágy falat
egy csepp köré s e kocsonyás plazmában
úszkált valami furcsa fajta mag.
S a magban, e parányi, kis kazánban,
lüktetett, forrt a csoda ereje
és való valóság lett igazában…
A plazmát finom szál erezte be,
meghasadt a mag, vándor chromosomák
nyüzsögtek a centrosomák fele.
A sejt megoszlott s azonosat formált
önmagával megegyező profilt:
külön pihegtek vacuola-zónák,
külön szikráztak smaragd chlorophilt.
Szaporodott, sokasodott az Élet
s az iszapon a zöld pompája nyílt.
Nyúlós moszat nőtt, majd mohává érett
és a moha zsurlóvá nemesedett…
fák magasodtak… virultak a rétek,
miket színes virág pettyegetett
selyemszirmú, mézillatú csokorban…
s erdőt öltöttek a kopár hegyek…
És Isten mondotta, mert látta: ,,Jól van!”
Dies quartus
Már negyedízben harsant a parancs
és rendet teremtett a zűrös űrben.
Napunk lett a Nap, mely mint rőt narancs,
az érett égről hullva, tüzesülten
szórta protuberanciás hevét
a bolygókra, mik körpályákra gyűlten
sütkéreztek fényében szerte-szét.
A bolygók körül kisebb, kósza holdak
bujócskáztak, mint párnapos csibék
a kotlós mellett – vonzásba fogództak,
mint anyjuk kezébe a gyermekek.
Távol más mécsesek is pislákoltak:
álló csillagok, más naprendszerek.
Itt is, ott is a bársony éjszakában
Tejútba dőltek dús gyémántszemek;
vagy különálló képek alakjában
övezték az ívelt ekliptikát;
vagy messzi ködök izzó halmazában
alkottak alig látható spirált.
Csak néha-néha jött pár égi vándor,
akit a végzet magányos, zilált
útra küldött – bár együtt volt a tábor,
velük surrant a pásztás üzenet,
hogy valahol, a mérhetetlen sátor
alatt ismét valami született…
És a mindenség – ez a roppant óra –
tündöklő, halk csapágyakon pereg;
a bölcsesség e szerkezet rugója,
s amíg csak be nem telik az idő,
miriád világ lesz a mutatója;
amíg csak ki nem huny az égi hő
és amíg a kozmosz vissza nem csobban
az ősvízbe, nem ernyed az erő!…
És Isten mondotta, mert látta: ,,Jól van!”
Dies quintus
És, hogy már ötödször pergett a szó
szándékot hintő, teremtő permetje,
ráhullott egy életet hordozó,
vakon burjánzó, mit sem sejtő sejtre
s maga méhében fogant új igényt
a chromosomák megbolygatott rendje.
S a vacuola most már oxigént
szívott és széndioxidot lehelt ki
s nem zöldelt többé chlorophil-i fényt.
Az új sejt falát csillózóvá fejti,
hogy helyét változtathassa heves
csapásokkal s mit eddig nem tett semmi,
táplálékul élő társat keres.
– E falánk gyilkos lett az első állat. –
Majd az egyéni sejt szövetbe vesz,
a külön-élők egy életté válnak
s a közösségben mind egy feladat
teljes teljesítésére szolgálnak,
és megindul a hosszú folyamat;
a fejlődés számlálhatatlan lépcsőn
hág eleve kiszabott fokokat.
Vízből bukkanva szárazföld felé jön
az első csapat és a szárazon
alig topog és máris fenn a lég zöng,
ha rovar reppen hártyaszárnyakon.
A chitin alatt a corda dorsalis
szövődik titkos szövetszálakon…
Fejtetőszemből tobozmirigy vált, hisz’
csupán a hal maradt a hab között
és a parton a béka már ugrál is…
Csak pár fok… ott dinosaurus döcög…
és ott egy pterodactilus hasítja
a levegőt s lebernyege zörög…
ott egy archeopterix tolla nyitja
pikkelyeit és halkan szárnyra kel
a tegzes-szitakötőre sunyítva…
amott meg egy szőrös, rút kacsafej
billeg s a teste alatt fehér foltban
csordul egy cseppnyi, édes anyatej…
És Isten mondotta, mert látta: ,,Jól van!”
Dies sextus
És hogy hatodszor dörrent a magasság
s a szózat mindeneket áthatott,
ízes gyümölcsöt hoztak a bogas fák
és elevent szültek az állatok.
Erük falában az ősi tűz égett
s lobogva űzött piros áramot.
A szándékot érlelték már a gének
a rugalmas mirigyszövet alatt:
az Ige nyomán egyetlen igény lett
a fejlődés, egyetlen feladat:
hogy emelkedjen a földről kétlábra
a testté formált, képlékeny agyag…
A Művész jobbja által a vak ábra
eleven életté nemesedett:
Önmaga mását gyúrta síma sárba
s a hus-szoborba hő lelket lehelt,
hogy tudatosan öntudatra keljen
s úr legyen az öntudatlan felett.
Hogy beszéljen, boldogan énekeljen,
hogy hozzá emelhesse fel szavát:
hogy a szózatra imával feleljen;
hogy a Műre ő tegyen koronát,
mi beragyogja a hajdani tengert
s a csúcsok makulátlan, szűz havát.
És Aki halhatatlan lelkű embert
a semmik semmijéből alkotott –
ki már akkor is Véle egy szíven vert –
a teremtő, nagy Isten hallgatott…
Dies septimus
A hetedik nap hímes hajnala
bíbort borított a teremtett földre
és rubin volt a füvek harmata
s elömlő vér a tavak sík tükörje
és tejfehér a nyíló almaág
s merő smaragd a lombok üde zöldje
és kerek gyöngyszem volt a nagyvilág.
Méh döngicsélt, madárka zsolozsmázott,
juh bégetett, elefánt trombitált
s felreppentek az első szófoszlányok
az ember ajkáról az ég felé;
s ez az újszülött beszéd ujjongás volt,
tiszta lélekből fakadt évoé.
A tudás fája szűzi, érintetlen
almát nevelt s még bűn nem fúrt belé.
Szent békesség honolt a drága Kertben,
áhítat égett a kankalinon,
patak dalolt himnusz dalánál szebben
s ha pille pihegett a szirmokon,
míg hamvas szárnyát tárta s összezárta:
ima villant e rezge ritmuson.
Az Alkotót dicsérte alkotása:
a rész, az egyetemes, nagy egész
a Szellem szándékának volt a mása;
ki szíve tőkéjéről a mesés,
gazdag élet borát leszüretelte:
a cselekvő Jóság pihenni kész.
Az örök Művész, ki a műremekbe
önlelkén vajúdott lelket lehelt,
hetednapon a széppel ünnepelve
teremtett örök, boldog ünnepet.
Isten ege alatt [41-50.]
