Csontos Vilmos, *Garamsalló, 1908. okt. 11., †Zselíz, 2000. szept. 12.: költő


CSONTOS VILMOS: ÖRÖK NYÁRBAN

Jött a május, szemembe nevetett,
Virágszirmokból eső hullt reám,
Megéreztem, hogy valaki szeret,
Magához ölel, megcsókol, vezet,
Tavaszi égről rám hajolt a nyár.

A lábam nyomán virág nyílt – bennem
Már dús gyümölcsét érlelte a nyár,
És pirosodtam, megszínesedtem,
S földre hajoltam, hogy elérhessen,
Könnyen szedhessen, aki megkíván.

Azután ősz jött, majd tél borult rám,
És én nem fáztam, nem dideregtem,
A tavasznak, a nyárnak elmúltán
Szívemből áradt új meleg hullám:
Vert nyár heve – s új érésbe kezdtem.

S űzhetett zápor, fagy és jégeső:
Szívem győzte a melegáradást,
S maradt az ágam új rügybe feslő,
Lombosodó és gyümölcsöt termő.
És sajnáltam sok meddő annyi mást.
Mert örök nyárban érzi az magát,
Gyümölcsöt aki bőséggel terem,
S nem jajdul, ha lát fehér zúzmarát,
Mert levele míg elhagyja a fát:
Örök nyár dacol gyökereiben.



Dalol a föld, 1958 [68.]