Köszönöm, nagyon sokat tudtam töltekezni a szavaidból. Minden soroddal egyetértek. A szeretet valódi önfeladás, én-feladás, feloldódás egy másik személy érzéseiben, akaratában, vagy kérésében. Amikor szeretünk, megfeledkezünk önmagunkról, és minden amit érzünk, gondolunk, teszünk, a másikért történik. Ha a szeretet viszonzásra talál, az lehet a legcsodálatosabb. Amikor minden az egymás iránti törődésről szól. Bevallom, ilyesmiben még nem igazán volt részem, de majd talán a mennyországban:)


Hozok egy kis történetet neked, talán tetszeni fog:)

Egy éjszaka béka brekegése zavarta meg a kolostor kertjében imádkozó szerzetest. Megpróbált nem a brekegésre figyelni - mindhiába. Elfutotta a méreg, és rákiáltott a békára:
- Csönd! Imádkozom!
A szerzetes kérése - mivel szent ember volt - meghallgatásra talált az égben. Minden teremtmény nyomban elnémulva adta meg neki az imához szükséges csendet.
De ekkor egy hang zavarta meg a barát imáját. Belülről jött, a lelke mélyéről:
- És ha Isten ugyanolyan szépnek találja a béka brekegését, mint a te zsoltáros imádat?!
- Mi tetszhet már az Úrnak egy béka brekegésében? – válaszolta a szerzetes kelletlenül. De a hang nem csitult el:
- Akkor miért teremtette az Isten a békát ilyen hanggal?
A barát elhatározta, utánajár a kérdésnek. Odaszólt a békának:
- Brekegj!
A béka teljesítette a parancsot, hamarosan a környék összes békája csatlakozott hozzá, koncertjük betöltötte az éjszakát.
A szerzetes hallgatta, hallgatta a késő békazenét, egyre szebbnek találta, harmonikusan illett a holdfényes éjszakához.
Amikor felállt, hogy cellájába menjen, még egyszer hallani vélte a hangot a lelke mélyéből:
- Régen nem voltunk már ilyen meghitten együtt.... - súgta fülébe a Teremtő....

(ismeretlen szerző)