Amint jeleztük, Bernadett Soubirous sem kerülte el a látnokok belülről gyönyörű, de a világ szemében ugyancsak sanyarú sorsát. Kétségbe vonták elméjének épségét, csalással vádolták, letartóztatták, kicsúfolták, fenyegették stb. Bernadett és családja is sokat szenvedett az emberek értetlen és nemegyszer rosszindulatú viselkedésétől. A látnok fél plébánosától is, akit kétségek gyötörnek. Peyramale plébános stílusában nem tagadja meg korát. Jó szándékú bár, szeretné tudni az igazságot, de kemény a gyerekhez.
Néha úgy tűnik, hogy minden égi és földi segítség magára hagyja Bernadettet egy időre. A zavart és a feszültséget fokozza, hogy a plébános március 2-i kérése a jelekre vonatkozóan nem teljesül. Nem virágzik ki a vadrózsabokor. Egészen más történik. A látnok térden csúszkál, majd füvet eszik, sáros vízben mosakszik, abból iszik stb. A sok száz csodaváró pedig megmosolyogja.
A forrás és az első gyógyulások nem győzik meg az emberek jó részét. A plébánost sem. Egyértelmű jelre vár. Az 1858. március 25-i jelenés alkalmával erre is sor kerül. A szép hölgy a gyermek megismételt kérdésére megmondja végre a nevét: ,,Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.''
Bernadett, amennyire csak tud, futva teszi meg az utat a plébániáig s magában ismételgeti a hölgy nevét, nehogy elfeledje, hiszen fogalma sincs arról, mit is jelentenek a szavak. Amikor az asztmás gyermek a plébániához érkezik, s kinyitja a kaput, éppen szembe találja magát az udvaron sétáló plébánossal. Lihegve, szinte fuldokolva csak ennyit tud mondani: ,,Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás.'' René Laurentin ezt írja a jelenetről: ,,Peyramale
meginog az ütés alatt''. Megkapta tehát a jelet. Lépnie kell az ügyben. A hölgy neve mindenkit megdöbbentett. Azt is alig tudták néhányan, hogy IX. Piusz pápa négy évvel korábban, 1854. március 25-én hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját.