Voltaképpen úgy vélekedek (természetesen csak vélekedés), hogy az ember mulasztásai épp úgy gyűlnek "gondosan feljegyezve a nagykönyvben", mint a jó cselekedetei. A mulasztás a tudott jó elszalasztása. Aki már túl sokszor szalasztja el a jót, és mindeközben értelemszerűen rossz csűrbe gyűjtöget, arra rászakad a csűr, így lehetősége sem marad már kikecmeregni a napvilágra.

Más képekkel élve: menthetetlenül elnyeli a fertő, eljátssza az utolsó esélyét is.

De ha a Mária-jelenésekből is ismert harcra gondolok, ami a szellemvilágban zajlik az emberi lelkekért, akkor azt is mondhatom, annyira a gonosz hatalmába kerülhet az illető, hogy egy idő után nem tud kiszabadulni a démoni rabságból, ha már akar, akkor sem.

A Sixtus-kápolna freskóin az utolsó ítéletnél látható egy alak, akinek a neve: késő bánat.

Önző módon semmiképp sem lehet bebiztosítani az üdvösséget, mert az önzés a kárhozatba visz.