"Szentelése óta lelki és levelezős kapcsolatban állok Varga János verbita szerzetessel, aki Argentínában szolgál – ha jól számolom, hetedik éve. Egy északi, Brazíliához közeli falu plébánosa. A falu magyar méretek szerint városnak mondható, különösen, ha a hozzá tartozó, kb. 40 km sugarú körzetet is tekintjük, az őserdőben megbúvó számtalan tanyával, 24 misézőhellyel-kápolnával, és majd 50 000 lakossal. A nép túlnyomórészt paraszt, származását tekintve indián és európai, a legkülönbözőbb országokból érkezett bevándorló. Természetesen olyan család is akad itt, amelyik úgy emlékszik, hogy az ükapja magyar volt. Mindenki keresztény, amit elsősorban úgy kell értenünk, hogy az ateizmus arrafelé nem létezik, másodsorban úgy, hogy az emberek hihetetlenül nyitottak Isten előtt – a vele való kapcsolatot teljesen természetesnek tekintik. Például, ha valaki beteg, azonnal hívják a papot, hogy gyógyítsa meg.
A közelmúltban egy asszony mosott az avokádófa alatt. Ez a fa hatalmas, akár a platán, gyümölcse súlyos és kemény héjú. Nos, rázuhant egy férfiökölnél nagyobb avokádó a nő gerincére. Összeesett, alig tudott lábra állni. Rögtön hívták János atyát, aki imádkozott a betegágy mellett, megáldotta az asszonyt. Másnap megérkezett a tanyáról a férj, vitte a feleségét kórházba – de addigra már kutya baja sem volt. Semmi hálálkodás, senki nem emlegetett csodát: így természetes, Isten segít. Nem az én hitem kellett a gyógyulásához, hanem az övé, magyarázza János. Lehetetlen nem gondolnunk Jézus számos alkalommal hangoztatott megállapítására: „A te hited meggyógyított téged.” A hit Isten és ember közti kapu, ha eltorlaszoljuk, nincs átjárás. Legalábbis felőlünk. A csodára – legkevésbé a vele járó föltűnésre – nem az Úrnak van szüksége – mi szorulunk rá."

A cikk folytatása az augusztusi Képmásban olvasható