Tatai Minimaraton, huszonhetedszer, nekem nyolcadszor.

Kíváncsi voltam a futás előtt nagyon, ez volt az évi kábé második versenyem, szigorúan tempófutások és résztávos edzések nélkül, maratonra készülve, munkából, így nem voltak nagy reményeim. A lábaim mennek edzéseken, de semmi extra, itt meg összvissz annyit terveztem, hogy elindulok és a testemre hallgatva meglátom, hol a vége, futok fél órát verseny előtt és épp csak beszökkenek a rajtzónába a folytatásra.

Tatán szokatlanul borús ég alatt alakult a szokásos osztálytalálkozó-hangulat, olyan, utcai futóversenyen régen látott arcokkal is, mint Hiver :) Sneci gyakorlatilag a véletlen folytán szervezett bele egy csapatba, mondván, ha lesz csapat, ugyan, társuljak én is, én pedig rábólintottam.

Mikivel melegítettem egy keveset, aggodalommal méregetve a sarat, hasonló aggodalommal tekintve az ég felé. Az öreg-tó kolosszális, akár egy tenger.

A rajt előtt köszöntötték Rózsavölgyi Istvánt, aki történetesen Tatán él és kerek ötven éve olimpiai bronzérmet szerzett 1500 méteren Rómában. Őszintén sajnálom, hogy csak az utolsó körre értem oda a rajtzónába, szép, élvezetes felvétel volt és szerintem a Magyarországon létező egyik legjobban eltalált felvezetés. A We will rock you követte és már indultunk is.

A futókkal együtt az eső is útnak eredt, hol diszkréten szitált, hol esett elég rendesen. A tó körüli útvonalon nagyon kellett nézni, hová lehet lépni komolyabb koszba kerülés nélkül. Én már csak azért is óvatosan próbáltam haladni, mert ezt szántam a Brooksom utolsó futásának - érdekes módon a legjobb futásaimat (Stockholm két éve, rakparti tizes tavaly, Tata idén) többé-kevésbé szakadó esőben éltem meg vele.

Konzervatívan kezdtem, és ahogy leértünk a tóhoz, úgy éreztem, hogy nagyobb fordulatszámra kéne kapcsolni. Nagyjából egyenletes iramot mutattak a kilométertáblák, 3:54-55-ös ezreket futhattam, néhol 3:50-eseket, de ezeket én változó sorrendben éreztem hol rövidebbnek, hol hosszabbaknak. Azt gondoltam, hogy a strandon meg később se lesznek nagyon nézők az időjárás miatt, de roppant kellemesen csalódtam. A Cseke-tó mellett az angolparkban az akkortól számítva egy órán belül férjhez menő Ágota szurkolt menyasszonyi futóruhájában, a helyiek pedig mindenhol megadták a módját. Önmagában már ez is indok évről évre visszajárni.

Azt éreztem, hogy egyszer csak nem tudok felérni az angolparkban arra, aki előttem halad, hol közelebb, hol távolabb kerül tőlem, de a kilométerek sokkal gyorsabban teltek érzésre, mint amit az óra mutatott.

A vége 52:15 lett, a tempó szerintem még ment volna egy ideig, de hajrázni nagyot nem tudtam volna. Nagyon rövidnek tűnt a verseny, egyszerűen csak vége lett. Ott volt a célkapu és nagyon csodálkoztam, hogy már oda is értem. 13,6 kilivel számolva 3:50-es átlag, 13,8-cal, amit egyik évben a hangosbemondó közölt, 3:47-es. Igazából tök mindegy, mennyi is, messze meghaladta a várakozásaimat és a tetejébe nagyon élveztem a mozgást.

A történelem pediglen igenis ismétli önmagát. 2001-ben jártam úgy, hogy nyertem egy futóversenyt és utána a dobogó tetejére állhattam egy csapattal is. Akkor a Sri Chimnoy félmaraton és a Szarvasűzők volt a két verseny, idén nyertem egy utcai futóversenyt icipici mezőnnyel Pátyon, ami után jött egy Ultrabalatonos váltós második hely, ami mégsem első, bár nagyjából olyan érzés volt beérni Tihanyba :) Ekkor egy vállrándítással elintéztem, hogy akkor a dobogóból idénre ennyi. Aztán itt Tatán a 200 év fölötti kategóriában egyszer csak a dobogó tetején találtam magam ötödmagammal. A mosoly széles, az érem szép, Tata bájos, mint mindig.

Futni jó, Snecinek pedig nagy-nagy köszönet, hogy gondolt rám a csapatösszeállításnál :)

LN