brekkancs Creative Commons License 2010.08.07 0 0 670
Reggel, ha megállok a tükör előtt nem én nézek magamra. Látom az arcot, de csodálkozom rajta, hogy kié is lehet? Ismerősnek tűnik, de nem én vagyok. Ez a jövő. De most a jelennel kell foglalkoznunk pajtikák, így ni, kis rúzs, pirosító, kellemes mosoly, mehet a nap, haj rendben? Nem, majd begöndörödik jobban a párától, vagy kiegyenesedik a szárazságtól, nem fésülködünk, az árt neki, rázd meg bébi, ne sajnáld, magadat is klasszul. Bőr ledobva, ott fekszik a sarokban szürkén, összeroskadtan és szárazon, pikkelyes, hámló cafat, rugdossuk csak kisebb helyre, észre se vegye senki. Majd este újra beleugrunk, az ágynak pontosan meg fog felelni, ott nincs elvárás, szemre karikákat rajzol úgyis. Most viszont nem kellenek a karikák, hanem fény kell belé, úgy, az önbizalom sugározzék, vastag kévébe kötve, mint valami űrnyaláb valami ócska sci-fi filmben, megsemmisítő pillantásra képesen. Lenéz az űrnyalábbal az ember a földre és maga emeli feljebb a talpát, szinte cipő sem kell, a magas sarok csak díszként funkcionál, mintegy anyagivá lényegíti az éterit. Halk kopogás a kövön, visszhangja marad csak az üres lakásban, azt verik vissza a falak sokáig, míg el nem hal az utolsó kis zugban, megpihen ő is a levedlett bőr felett.
Előzmény: velorex0 (9)