Értem, amit mondasz, de az önmagunknak való megbocsátást és tapasztalat szerint elég megbízhatatlan dolognak tartom, mivel vagy az van, amit Te írsz, hogy az emebr állandó önmarcangoládban él, ahelyett, hogy rendezné a dolgait, vagy a másik szélsőségbe esik, miszerint mindent megbocsát magának, kimagyaráz, felmenti magát. Ha az emerb önmaga ellen vét (bár ez kérdéses, hogy egyáltalán milyen értelemben beszélhetünk ilyenről, ha egyáltalán beszélhetünk, mert az emebr szándékosan és tudatosan sosem ellensége önmagának az önfenntartási ösztön miatt), akkor már ennek felismerésével megtette az első lépést a jobbítás útján, de mindezt saját magában kell lerendezni, nem kell túlspirálni. Míg ha valaki más ellen vét, akkor sose fog rendeződni megnyugtatóan ez a vétek úgy, hogy nem kér bocsánatot a másiktól és az nem bocsát meg neki. Akárhogy mentegeti magát, itt most nem csak az számít, hogy ő hogy magyarázza ki magában a dolgot, hanem hogy az ő tevékenysége milyen hatást keltett másban. És pontosan azért kellene komolyabban venni a bocsánatkérést és megbocsátást, hogy ha ez lezajlik, akkor onnantól kezdve eltöröltetett a bűn és nem kell rajta görcsölnie se a vétkesnek se a megbocsátónak.