Marsall László

   Nagyapám


Fiam, érzem, most kedved lenne a nagyapádnak lenni.

Felvidéki kisvárosban esperes úrnak,

aki a parókia kertjében, hátul a derekán összekulcsolt kezekkel

sétálgat a tulipános-ágyások között,

és szórakozottan olvasgatja: hány sárga? hány piros?

és elméjében a vasárnapi prédikáció foszlányai kavarognak,

csak úgy mint a lesipuskás folyondár, tavasztól buzduló paréj,

„Pál apostolnak a korinthoszbeliekhez írott levele…levél

itt is ott is levél, hát igen…” Mennyi kecsesen hegyes

tulipán-levél, és gyönge szár –: a gyülekezet

Fejükön az Úr adta piros meg sárga hevület. Így gondolád, fiam.

Azután rád jönne a szükség, a magadból kiöntözködhetnék,

és megcéloznád az eső ittas földből kibúvó gilisztát:

néki ártó vízözön, ami néked szükség nagy bögre tea után.

„Ne tekeregj nekem, te paradicsomi kélgyó!” így adódott,

és vihognának az ablakból leskelődő kislányaid, akik nincsenek.

De nekem vannak! Sárga meg piros főkötős angyalok!

Veled érezne nagy könnyebbedést pár izmosabb tulipán.

Azután, talán egy más korban fakadna ott holmi csipkefa,

anyád, a lányom vajúdna alatta, és hanyatt feküdnél a pázsiton,

te, akinek fiad van, hogy könnyebbíts ily formán is menyed kínján,

és darabidőre a harangozás után mondaná egy piros fejű tulipán:

„kelj föl és járj!” – és megszületne, akit még megláthatsz talán,

az unokád, és megszületnél te, az unokám.