Józsikácska3 Creative Commons License 2010.07.23 0 0 44520

Kedves vunaros!

 

Nem tudom mire célzol az arab országokban folytatott katolikus misszióval, erről én nem tudok sokat, lehet, hogy Te tudsz ezzel kapcsolatban valami olyat, amit én nem. Én csak annyirólt udok, hogy például Szaúd-Arábiában eleve nem sok keresztény él (akik vannak, azok is főleg ideiglenesen, munkavállalóként), nem-muszlim egyházi személyek pedig egyáltalán nem is léphetnek be az ország területére. Arról tudok, hogy egyszer egy pap megpróbált ott titokban misézni, de letartóztatták, hogy azóta mi van vele (börtönben ül, vagy kivégezték), nem tudom. És főleg: milyen összefüggésben tudsz ezzel kapcsolatban olyat, ami az általam idézett cikk szól.

 

Elolvastad az általam linkelt írást a pokolról, de sajnos a lényeg helyett pont azt vontad le belőle, amire számítottam. Mielőtt érdemben válaszolnék, had idézzem az egyébként nem túl "középkorbarát" Mezey Barna (ELTE-ÁJK dékánja volt) 'Magyar jogtörténet' c. könyvét, amelyben néhány fontos és elgondolkodtató megjegyzést is tesz:

 

„A középkort az ököljog uralmának szokták tekinteni. A jog és igazság leggyakrabban az erősebb mellett állott, érthetően érdeke fűződött tehát mindenkinek a győzelemhez, mely itt és ekkor fegyveres diadalt tételezett. Az egymással háborúzó kiskirályok, hadban álló szomszédvárak, véres trónharcok, dinasztiák és tartományurak vetélkedése jellemzik a kort. A jobbágy pedig, akinek nap mint nap keményen meg kellett küzdenie megélhetéséért a földdel, viselte a fölötte áthullámzó háború minden terhét, újra és újra „hont foglalt” telkén, elölről kezdte életét. Ő az, aki igazán érezte a fegyveres társadalom súlyát, az ő földjét égették föl a stratégák, őt telepítették ki, az ő családját koncolták föl a martalócok, az ő asszonyát erőszakolták meg, az ő gyermekeit hurcolták janicsársorba a törökök. Az urak más szinten ugyancsak megélték a fegyveres barbárság mindennapjait. Ok a hatalomért, a befolyásért, családi becsületükért, birtokukért küzdöttek, s ezek a harcok vérre menők voltak.

Jobbágyot, nemest egyaránt tizedelő események is jellemzik a kort. Városok, tartományok pusztultak el a fekete haláltól, a pestisjárványoktól; országok néptelenedtek el egy-egy nagyobb európai háború nyomán, tízezrek veszítették életüket keresztes hadjáratokban. A könyörtelen élet szívóssá és kíméletlenné tette a középkor emberét, megszokottá a vért és szenvedést. Ebben a környezetben ítélt a bíró, s itt kell megvalósítania elképzelését: „megfelelő” szankcióval visszariasztani a bűnözéstől a társadalmat. Természetes, hogy a bűnhődésnek keményebbnek kell lennie a „megszokottan” kijutó szenvedésnél, így természetes, hogy a könyörtelen véres mindennapok könyörtelen, véres végrehajtást követeltek. Leírhatjuk, hogy a Constitutio Criminalis Carolina hány és hány esetre mond halálbüntetést, ám ez önmagában semmit sem fejez ki. Az abban foglaltaknál sokkal kisebb dolgokért s főleg sokkal oktalanabbul osztották a büntetőjogon kívüli halált.”

 

Nem tudom, hogy Te mit vontál le ebből a idézetből, de én azt, amit amúgy a prof. rendszeresen megemlített előadáson is, hogy tudniillik egy-egy büntetés "kegyetlenségét" nem a mai korhoz képest kell megítélnünk. Mi afféle "elpuhult" társadalom vagyunk. Nézd csak meg, most nyáron valóban elég meleg van, és a tévé és a rádió hőségriadóról beszél. Milyen "riadó"? Az emberek nagy része fedél alatt dolgozik, megy a ventillátor vagy a légkondi, van friss vize, és amúgy sem kell sokkal többet dolgozni alapesetben 8 óránál. Ehhez képest régen hajnaltól estéig kinn dolgoztak az emberek a tűző napon, és egyetlen eszközzel védekezhettek, úgy hogy abroszt kötöttek a fejükre, és vittek egy kulacs vizet a kútból. Nem volt "riadó"!

 

Ebből kéne kiindulni, amikor egyes történelmi korokat értékelünk. Persze, te hibásan már megint a katolikus Egyház nyakába varrtad a középkor minden bűnét, pedig a középkorban, főleg az ún. „sötét" korszakában (melyet nem az Egyház tett sötétté, hanem a népvándorlás nyomán megjelenő barbár hordák és a római birodalom összeomlása), tehát a VI-X. században, csak az Egyház őrizte a műveltséget. Az újkorban csak az Egyház tanított, a misszióban a papság oktatta elsőként írásra és földművelésre a bennszülötteket. stb. - ezeket mind nem szokás mérlegre tenni ám!

 

Te ebből a mai korból ítélő hibába estél, amikor a pokolról szóló cikket elolvastad. Nem tetted a mérleg serpenyőjére, hogy ez a mű a 19. századi Franciaországban íródott, amikor is komoly ideológiai ütközet volt, az egyre erősödő urbánus-szabadkőmáves-liberális-ateista kurzus és a hagyományos-falusi-egyházias lelkiség között. Dübörgött az ateista a propaganda, az azóta is jól ismert klisékkel, hogyaszongya az istenhit a buta, elmaradott falusi nép osztályrésze, bezzeg a művelt városi az nem hisz ilyen babonákban!

 

Itt már valaki előhozakodott azzal, hogy az Egyház állítólag "megváltoztatta" a pokolról szóló tanítását, holott ez egyszerűen nem igaz. Teljesen természetes, hogy egy mai szemmel jóval barbárabb korban más-más aspektusát hangsúlyozta az Egyház, mint a mai "puhány" korunkban. Ez azonban nem érinti a tanítás lényegi részét, sokkal inkább hangsúlyok, árnyalatok. Érthető, hogy egy olyan korszakban, ahol a fentiek mindennaposak voltak, akkor "kézzelfoghatóbb" leírást kellett adnia a pokolról, és a dolog materiális természetét hangsúlyozta. Most, amikor már abszolút a "peace & love" szól a tévében, nyugodt, békés, vagy ahogy előbb mondtam "puhány" korban élünk, inkább az az aspektus kerül hangsúlyozásra, hogy örökre elválasztódik Isten szeretetétől? Hogy melyik igaz? Hát mindkettő, a maga nemében!

De te itt megdöbbentél ezen az íráson, mert egy olyan korba születtél, velem együtt, ahol az ember nem tud mit kezdeni a szenvedés tényével. Épp ezért nem értjük Krisztus szenvedését sem, nem tudunk mit kezdeni vele. 30-40 éve (2.VZS ;-)) volt nagy "offenzíva" például a liberálisok felől, hogy ugyan minek az a sok feszület, nem akarom látni a szenvedést, az olyan csúnya!

 

Őszintén szólva nem tudok nyilatkozni a cikkben hozott "példák" valóságtartalmáról, de azt tudnod kell, hogy ezek nem képezik a katolicizmus lényegi, elválaszthatatlan részét. Az egyes magánkinyilatkoztatásokban nem köteles az egyes hívő hinni, az Egyház csupán azt állapítja meg, hogy az esemény az ismerhető tények alapján valószerűnek hat. Hogy ténylegesen az-e, az nem biztos. Te persze ideológiai prekoncepció okán kizárod ezt, esetleg dogmatikusan átutaltad a "patásnak", aki állítólag abban érdekelt, hogy a "hős annihilacionizmus" győzelemre kerüljön. :-)

 

Noha ezt már megírtam neked emailben, de itt is megismétlem:

"A Katolikus Egyháznak nem volt kétezer éve, ez egy ostoba sztereotípia. Még a középkorban sem volt abszolút „teljhatalma”, sőt teljhatalma igazából soha nem is volt. Kevesen ismerik igazán a középkori történelmet. A kereszténység aranykorának lényegében igazán csak a XII-XIII. század időszaka nevezhető, az érett középkor, a skolasztika, Assisi Szent Ferenc kora, stb. XIII. Leó a következőképpen utalt erre a korszakra Immortale Dei (1885) enciklikájában:
„Volt idő, amikor az evangélium filozófiája vezérelte az államokat. Ebben a korszakban a keresztény bölcsesség befolyása és annak isteni bölcsessége átjárta az emberek törvényeit, intézményeit, szokásait, a civil társadalom minden osztályát és viszonyát. A Jézus Krisztus által alapított vallás szilárdan állt minden őt megillető méltóságában, virágzott mindenütt, hála az uralkodók pártfogásának és az elöljárók legitim védelmének. Ezen időszakban a papság és a birodalom boldog egyetértésben és a jó hivatalok baráti kölcsönösségében kapcsolódott össze. Az így szerveződött civil társadalom minden várakozást felülmúló gyümölcsöt termett, emléke megmarad és tovább él, s ellenségének semmiféle mesterkedése sem tudja azt elrontani és elhomályosítani.”"

 

És ami azt illeti, ebben a korban volt a legkevesebb olyan "túlkapás", amit éppen középkorban sötétnek neveznek. A reformáció-ellenreformáció korában sokkal több ilyen történt, és abban már sokban a protestánsok is ludasak.

 

A protestantizmus irányába elfogult történetírás erősen eltúlozza azt ‘búcsúcédulás’ dolgot. Ezzel kapcsolatban a legtöbben körülbelül azt hiszik, hogy “a katolikus Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot.” Azonban ez a mese nem más, mint a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem “bűnbocsátás”, hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

 

A búcsúcédulák botrányos árusítása a protestáns felkelés egyik kiváltó oka volt. Az árusítást a Tridenti Zsinat meg is tiltotta, és a visszaéléseket elítélte (ugyanúgy, ahogy ez utóbbit már korábbi zsinatok is megtették, pl. 1215, 1245, 1274 és 1312. években tartott zsinatok). Azonban Luther Márton továbbment, és egy idő után nem csak a búcsúkkal való visszaélést, hanem magát a búcsú tanítását is kétségbe vonta, azt állítva, hogy ez a gyakorlat szemben áll a Biblia tanításával. Nos, ez nem éppen így van:

 

Az igaz keresztények többsége, akik eljutottak Krisztushoz (azaz a szentek), sokkal többet szenvedtek, mint amennyi Isten igazságos ítéletéhez elegendő lett volna. Pl. Jézusnak, illetve a katolikusoknál még Máriának, semmi bűne nem volt, mégis szenvedett/szenvedtek. Az Egyház tartja, hogy ezek a „pluszok” nem vesznek kárba, hanem azok, akik bűnbánatot tartanak, kérhetnek a maguk számára ebből az egyházi kincsből. Az Egyház meghatározza ennek módját, és annak, aki azt elvégzi, jóváírja azt. így az ember „búcsút vesz” a bűneiért kijáró ideiglenes büntetésétől (nem a bűnétől!). Ezt nevezzük búcsúnak. A Katolikus Egyház a múltban pár esetben elkövetett bűnös visszaélések miatt soha sem fogja eltörölni ezt a csodálatos elvet és gyakorlatot. A búcsú tanítása a purgatóriumnál is tárgyalt tanításhoz is kapcsolódik (ideiglenes büntetés, jóvátétel), de még szorosabban függ össze a szentek közösségével. Az érdemek átruházása, a helyettesítő szenvedés a „közösség” egy csodálatos és mély együttműködése, amelyben Krisztus misztikus Testének közösségi és egységes természete fejeződik ki.

 

Bővebben: http://www.depositum.hu/bucsuk.html

 

Luther pedig nem tudom, hogy a mai korra is ható kézzelfogható dolgot nem tudom, hogy mi egyebet ért volna el, a kereszténység sok ezer felekezetre szakításán túl.

Előzmény: Törölt nick (44437)