Ne haragudj, de ez a metódus létezik, semmi borzasztó nincs benne.

A tudóst az különbözteti meg a szakembertől, hogy mindkét módszert használja.

A szakember a megtanult ismereteit felhasználva tervszerűen halad egy kijelölt cél felé - ne érts félre, ezt nem pejoratíve mondom, erre is szükség van, nagyon is!

A tudós egy intuíció alapján megfogalmaz egy munkahipotézist, és utána kezdi el feltenni a kérdéseket, hogy eddigi ismereteink beleilleszthetők-e ebbe a hipotézisbe.

Ha igazi tudós, akkor minden olyan kérdést nyitva hagy, amely ellentmond a feltételezésének, vagy akár csak nem magyarázható az adott koncipiált rendszerben. Azaz nem bizonyítani, érvényre juttatni akarja az ötletét, hanem kontrollálni.

A világegyetem magyarázatára irányuló elméletek problémája sztem az, hogy az egyéb kutatásokhoz képest túl sok a feltételezést igénylő bizonytalansági faktor, viszont az elméletek hívei ugyanazzal a tudományfelfogási igénnyel kezelik, mint a minden részletében bizonyítható hipotéziseket. Ettől aztán a vita elveszti objektivitását, elterelődik a lényegről, és afféle Fradi-Dózsa szurkolói összecsapás jellegét ölti.

Amíg él az a felfogás, hogy ami eltér a mainstreamtől, az tudománytalan, kinevetendő, megbélyegzendő, és a meghökkentő ötlet gazdáját minősítik és nem az ötletet vizsgálják, addig ez a Fradi-Dóza effektus meg is marad, és sok jó gondolat marad rejtve. Mert nem mindenki Semmelweis Ignác, hogy vállalja a kirekesztést, megbélyegzést, a vesszőfutást, míg bele nem őrül. Az ő intuitiv hipotézisének eredményében ma egyetlen épeszű ember sem kételkedik. A kor tudományos mainstreamje viszont tönkretette az életét, ellehetetlenítette a munkáját, még a követőinek is kőkemény nehézségekkel kellett megküzdeni.