Arany János

A NAGYIDAI CIGÁNYOK

Második ének

(Folytatás)

Foglalat

Kérded: mi van ebben? Puk vezér megszeppen
Majd egyebet forral: De leül nagy orral.
Vajda pedig ébren Tűnődik az éjben
S talál nagy szerencsét - A Dárius kincsét.

Puk Mihály azonban, ellenség vezére,
Nem fekütt sem a jobb sem a bal fülére,
Cigányok zajától nem tudott alunni,
Dehogy merte volna a szemét behunyni.

Első ágyúszóra (mivel nagyot pukkant)
Felüté az orrát, hanem meg se' kukkant;
Másik ágyúszóra, pápaszemet rakva
Hallgatá erősen; fütyöl-é a magva.

Harmadik lövéskor felugrott s kiméne.
Kérdi a pattantyus: tán felelni kéne?
"Világért se, ugymond, hiszen pufra lőnek:
Ki tudja, miféle hadi fortélyt szőnek!"

Rendelé, hogy kiki lenne szerbe-számba':
Nyeregben a lovas, az igás ló hámba',
Sorban a gyalogság, felállítva szépen,
Ágyunál a tűzér, kanóc a kezében.

Őmaga, miként egy vén fogatlan farkas,
Kit megűz a Bodri, megkerget a Talpas,
Kerüli az aklot sanda, görbe szemmel,
Otthagyni sajnálja, beugorni nem mer:

Azonképen ő is kullog a sötétben,
Kerüli a várat, megáll minden lépten,
Majd a pápaszemmel, majd csak az övével
Majd pedig kukucskál nagy hosszú csövével.

Néha jobbra fordul, néha balra fordul;
Kérdezi a jelszót minden kis bokortul;
Oly vigyázva lépdes, nyomot alig hagyván,
Mint macska, ha sétál a tövis-garadján.

Mert hogy a zaj ott benn nincs minden ok nélkül,
Ennyit ő belátott a maga fejétül,
Azér' ősz a haja, azér' képe ráncos,
Azér' a tarkója arany paszomántos.

Összehívatá a tábori tanácsot,
Ily veszedelemben hogy adna tanácsot,
Mert amely dologba nem láthatni bele,
Ki tudja, mi szörnyü veszéllyel van tele!

(Foyt. köv.)