Bari Károly
 

A bohóc testamentuma

    Almafa voltam, 
    kígyó voltam, 
    kedvesem testén lélegzõ palást, 
    fényhorzsolt mezõbõl kibuggyanó 
    pipacs voltam, fölhatalmazott 
    szél hallgatásában feleletnyi vércsepp, 
    hamut horkol a parázs, velem álmodik most, 
    elapadt hajammal, szavaimmal, kezemmel, 
    látja tenyeremre peregni 
    a magasság malmaiban esõvé õrölt felhõket, 
    madárszárnyak trapézain égig lendülõ 
    napjaimat, reflektorok izzását, félelmeimet látja, 
    fénykörök összecsattanó cintányérjai közé 
    ítélt arcom pórusaiból sziváros a füst álmában, 
    megismersz-e még, istenem, 
    elcsitult lobogások hamu-húrjait 
    fölhangoló fenség, aki pilláiddal fésülgeted 
    a homály tincsei közül kitéphetetlen  
    holdsugarakat? a fehér homokra kiúszó 
    öngyilkos képzelet 
    szivárvány-uszonyainak verdesését 
    hallod-e? érkezésem zaját hallod 
    a derengõ partról, csörgõsipka, mosolyütötte 
    seb a tarkón, fogak csikorgó krétáival 
    írott naptár nincs többé, dárda-taréjas 
    szemek hiába kapirgálnak 
    a félrehajított ragyogásban, 
    nincsenek többé folyók fölé húzott 
    vas-vonalak: hidak, füst-parancsokat 
    osztogató lángok, feltámadások, a tájak potrohán 
    szántóföld-fekete csíkok nincsenek többé, 
    legyintõ kézmozdulatom is 
    a dühök maradéka.