És akkor, önvallomás gyanánt: én magam is szörnyű nehézséggel küzdöttem iskolás koromban, aminek akkor még neve sem volt, mostanság jöttem rá, hogy ez maga a "speciális tanulási képtelenség".

Ez annyit jelent, hogy ha a gyerek leül, hogy akkor most TANUL, akkor mintha egy roló húzódna le, nem lát a szemeivel semmit, ami előtte van. De tényleg. Egyszerűen KÉPTELEN erre.

Pont így voltam ezzel. Egész életemben abból éltem, amit az órákon hallottam, illetve máshonnan összeszedtem. A tankönyvek a számomra nem léteztek, sőt, semmiféle könyvek. Arra egyszerűen képtelen voltam, hogy leüljek, és tanuljak. Mert akkor mindennek vége volt.

Hirtelen az lett a baromi fontos, hogy valamiféle előírásszerű elvágólagos rendet csináljak az íróasztalomon. Ez jó sokáig eltartott. Aztán, amikor már nem maradt mit elrendezni, és megpróbáltam a kinyitott könyvből/jegyzeteimből olvasni, akkor mintha mindenről eltűnt volna a kép, a szöveg. De tényleg, mintha valami üres, összefolyt lapokat láttam volna. Órákig gubbasztottam így a könyvek felett, hogy bármit észleltem volna belőlük. Minél inkább akartam, annál kevésbé. Miközben egyébként olvasási/írási problémáim sosem voltak, állati korán, kb. 3 éves koromban megtanultam folyékonyan olvasni.

Így éltem végig egy hosszú életet, általánosban még végig kitűnő tanulónak is sikeredett lennem, pusztán a hallomásaim alapján. És végül is egy egyetemet is végigrágtam nagy nehezen.

Azt, hogy a problémám egy létező, és még neve is van, csak bőven felnőtt koromban, az internet segítségével tudtam meg. Máig sem olvasok el soha egy könyvet sem, nem vagyok rá képes, és nem is érdekel.

Na most akkor mi van? Melyik tanár, vagy melyik szülő, netán melyik miniszter volt a hibás? :)

Senki, nyilván. Csak ahogy az egyik legjobb barátom szokta mondani, háromféle ember van: ilyen, olyan, meg amolyan.