Na, azért azt ne felejtsd, hogy vannak VALÓBAN problémás gyerekek. Az emberi agy, benne a neuronokkal ugyanis egy elég sérülékeny cucc. Vannak sokan, akiknél az egész szabályszerűen fejlődik ki, és akkor minden OK.

De vannak szintén nem kevesen, akiknél valami hiba csúszott a gépezetben. Vagy magzati korban pl. az anyuka rosszkor ivott némi alkoholt, pont, amikor a valamiféle agyi összeköttetéseknek kellett volna létrejönniük, vagy mittudomén, belélegzett valami ártó oldószeres festéket, netán rovarirtót, szóval, ilyen kvázi balesetek történtek, rosszkor, rossz helyen, ahogy ez szokott lenni.

Vagy éppen méhen belüli, vagy születéskori enyhe oxigénhiány, ami nagy látványos károsodást nem okozott, csupán bizonyos, akár egészen apró agyterületek kommunikációjáért felelős neuronok sérültek, mégis készen van egy valamiféle KÉPTELENSÉG.

Avagy genetika. Autista spektrumon levő gyerekek szülei szokták mondani, hogy a családban voltak furcsa alakok, és érdekes módon az ő gyerekük mintha ezt a sok furcsaságot egybegyűjtötte volna magában, és ez így már együtt egy auti problémává állt össze. Hibás itt valaki?

Végül, ott a corpus callosum, a két agyféltekét összekötő idegköteg. Na most, ez sokszor többé-kevésbé vékonyabbra alakul, mint az előírásos, sőt, esetenként teljesen hiányzik is. Azaz, a két agyfélteke képtelen egymással kommunikálni. Zsenik, Nobel-díjasok tömege él, élt ezzel a problémával, és igen, mindegyikőjük többé-kevésbé viselkedészavaros volt. Ugyanis zömmel ez a zsenialitás ára, hogy a másik oldalon meg van egy nagy hiányosság. Köztudott az is, hogy a legtöbb korszakalkotó tudós Asperger-szindrómás volt, ami ugye az autizmus egyik formája, számtalan viselkedési furcsasággal.

Szóval, szerintem óvatosan kellene azzal bánni, hogy minden csak elhatározás és akarat, valamint nevelés kérdése, mert nem, hanem sokszor ezerszer inkább az agyunk biológiájáé.