Dimitrisz Andoniu

Levél az attikai tavaszról

Mikor útra kelünk biztos kudarctól félve,
töprengünk folyton: mi a bukás oka,
s mi az, mitől utóbb a kudarc kivirágzik.
Mikor legutóbb elindultunk, mondtuk:
egy szál rózsával szíveden, hogy járod majd végig az utat?
A tűrés csak az elmúlt dolgok emlékeiben él.
Mindig adódik valami, mondom
a sok kudarc után most,
egy fegyvernyugvást bimbózó mosollyal.
Az első fecske, mely még nem ébredt föl a réten
- egy cserép, ahogy megláttam virágát,
s részegen fölkiáltottam: az első rózsa! Bennem
lecsendesült a lélek vihara . . .
Most hát így folytatom a levelünket.

Remény nélküli és nehéz ! Ezért próbálgatom
hangom: írok neked közös lázunkról, melyet
bolyongások higanya mér itt,
a te szemedben oly másként megőrzött attikai tájon.
Tegnap reggel tehát, ahogy eljött az óránk,
midőn e hangulat már
az alkony lírájától megdicsőült,
suttogva áldottam a messzeséget,
amért ha elvett is, de ily órákat ád nekem.

_{^{/Fodor András ford./}}