David Jou

A végtelen (L'infinit)

Tagadtál engem, végtelen,
megsemmisítettél a közömbös fény sírdombjai alatt,
elnyomtál az űr szédületével,
megrendítettél a holt csillagok csendjével,
végtelenné nőttél minden teleszkópban,
és tudtuk, hogy túl vagy minden tekinteten,
a vágy minden elképzelésén és az értelem minden vakmerőségén.

De most másmilyen zenét hallunk:
ha te nem lettél volna, mi nem lehetnénk,
a csillagok tüze képtelen lett volna kiégetni minket.
A mi árunk a végtelen,
anyai, apai, hidegen leereszkedő
nosztalgia formájában a lélekhez szegezett
túl nagy a súly, hogy ellen tudjunk állni,
de nem vákuum,
hanem egy teljesen sötét hústömeg, minek nevet sem találunk,
fénnyel, ami oly sok csillag-magasságban létezett.

A végtelen testvérei, de a halálhoz szegezve,
nem tudva, hogy hogyan fogadjuk el az idő véges voltát,
s azt sem, hogy hogyan töltsük ki az élet végtelenségét,
a közömbös fény sírdombjai alatt,
az űr szédületei alatt,
a holt csillagok csendje alatt,
de tudva, hogy mindez valaminek az ára, aminek az értékét nem ismerjük.

/Katalánból fordította: Dabi István/